2

Egy másik Amerika – Logan Lucky / Wind River

írta Nikodémus

2017-10-logan-lucky-wind-river-1

A Wind Riverről itt írtunk.

Legkésőbb Donald Trump elnöksége óta már mi is tanulgatjuk: van egy másik Amerika. Ahová nem ér el a valóságfricskázó, politikailag korrekt beszédmód, amit nem mutatnak a tévécsatornák, s amely felett olyan könnyedén átrepül a nyugati-keleti partok metropoliszaira kíváncsi turista. Nos, innen tudósít különböző hangnemben, ám rendre sebészi pontossággal két friss film: a Logan Lucky – A tuti balhé és a Wind River – Gyilkos nyomon a nyárutó talán legtanulságosabb mozibemutatója.

Észak-Karolina különös hely: az emberek mobil helyett utcai telefonról beszélnek, a kocsiban nincs GPS, s ha megszorul valaki, bankrablásba kezd. Azt hinnénk, hogy a mozivászonhoz négy év után visszatérő Steven Soderbergh rendező a tavalyi díjszezon egyik veretes drámáját, A préri urait másolja, ám ez súlyos tévedés: hősei amolyan texasi üzemmódban működő, bájosan elrajzolt alakok, akikre – mint a cselekmény során fokozatosan kiderül – csak részben igazak a róluk tartott sztereotípiák. Jimmy, az állását vesztő ex-sportoló (Channing Tatum), Clyde, a félkezű bárpultos (Adam Driver), Mellie, a vagány lánytesó (Riley Keough) és Joe, az épp hűvösön ücsörgő bombamester (Daniel Craig fergeteges alakításában) ugyanis csak az első pillanatban tűnnek reménytelen lúzereknek: miközben abszurd kalandjaikon hahotázunk, lassacskán rájövünk, hogy a maguk módján nagyon is agyafúrtak, s helyén van a szívük. Nem is fogja meg őket az urbánus hatalom: a biztonsági alkalmazott a szemünk láttára bukik meg elemi kémiából, a rendőrség képtelen bemérni a főszereplők menekülő autóját, a hivatali bürokrácia bugyraiban pedig elveszik ügyük, így a végén még azt sem lehet megtudni, mennyi pénzt lovasítottak meg. Soderbergh azért nem farag gáncstalan hősöket figuráiból, csupán összetett, esendő karakterekként formálja meg őket – amolyan huszonegyedik századi cowboyokként.

2017-10-logan-lucky-wind-river-3Míg Soderbergh a posztmodernt túlélt kisember hétköznapi józanságát dicséri, Taylor Sheridan író – immár rendezőként – illúziótlan korképet fest a vidéki Amerika népének kilátástalan küzdelmeiről. Tájegységet, sőt éghajlatot ugrunk: Wyoming állam fagyos hegységei között egy fiatal lány holttestére találnak rá a hóban. Az indián rezervátum zárt világába Las Vegasból érkezik Jane, az újonc nyomozó (Elizabeth Olsen), aki a helyiek, elsősorban Cory (Jeremy Renner) segítségét kéri az ügy felgöngyölítéséhez. Hamarosan kiderül, hogy az elzárt közösség sajátos, nemegyszer félelmetesnek tűnő szabályok szerint működik, s az elkövető kilétének kérdése egyre mellékesebb lesz, hogy sokkal nyomasztóbb felismeréseknek adja át helyét. Sheridan precíz és kegyetlen forgatókönyveit eddig feltörekvő, ám markáns látásmódú rendezők – Denis Villeneuve, David McKenzie – vitték filmre, ám a Sicario – A bérgyilkost és A préri urait trilógiává kerekítő Wind River épp e tekintetben sikerült kissé halványabbra. A végtelen hómezők fölötti szürkület, a vakító fehérség és a rémisztő csönd hálás téma a kamerának, ám a történet filmezésére annak előrehaladtával ráfért volna néhány innovatívabb megoldás. Szó sincs azonban arról, hogy elhibázott vagy rossz lenne Sheridan rendezése: még az ügyetlenebb megoldások mögül is előtolakodnak a komor dráma súlyos erkölcsi dilemmái.

Mi használhatóbb: az univerzális egyenlőségen alapuló jogrend vagy a személyes (s így partikuláris) erkölcsi érzék? Meddig mehetek el szeretteim érdekében? Mi az, ami valójában meghatározza sorsomat: neveltetésem, a körülmények vagy saját döntéseim? Soderbergh a vígjáték, Sheridan a thriller felől közelít e nyugtalanító kérdések felé, s egyben felbecsülhetetlenül fontos helyzetképet fest egy másik Amerikáról. Arról a földről, mely a modernitás hamis reményeinek táptalajából azok temetője lett.

(Megjelent: Új Ember, 2017. október)


2 komment

  1. A Wind River baromi jó lett! Az viszont igaz, hogy lehet ütősebblett volna ha Sheridan hátrébb lép kettőt a saját könyvétől, vagy tényleg más rendezi. De ha valaki az első (Vile 2011 – borzalom, de nem csak a rendezés miatt) és második rendezése között ekkorát lép, akkor a következő lépés a rendezői Oscar.
    Remélem Sheridan megmarad ezen az úton, mert az elmúlt években nagyon megtalálta a hangot!

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *