A magányos lovas / Szörny egyetem

írta Nikodémus

Ha azt kérdezed, miképp kerül egymás mellé ez a két film, azt felelem, jogos a kételkedésed. Mégis, nem csupán az írói önkény sodorta össze A magányos lovast és a Szörny egyetemet: mindkettőt a nyár reprezentatív blockbusterének szánták, mindkettő bevallott célja volt az alkotók megkopott renoméjának visszaállítása és mindkettő kimaradt itt, a Filmdroidon a nyári szórásból – eddig.

A bizonyítási kényszer A magányos lovas esetében volt egyértelműbb, ám Jerry Bruckheimer és Gore Verbinski újszülöttje gúnyos kacajok közepette, látványosan bukott meg. Pedig nem rossz kis film ez (noha irgalmatlan összegeket költöttek rá), csak az a baj, hogy láthatóan egy sokkal jobb mozi veszett el benne. A western-kalandfilm műfaja sokat ígérő alap, a figura (Amerikában legalábbis) rég bejáratott, a díszletek (nem CGI!) grandiózusak – már csak a forgatókönyvet kellett volna még egy kicsit pofozgatni. John Reid (Armie Hammer) a törvény erejében bízó ügyvédként érkezik a vadnyugati vasútépítés hőskorába, s egy tragédia folytán nem csupán testvére asszonyával, hanem a minimum lökött indiánnal, Tontóval (Johnny Depp) is összeakad. A cselekmény néhol egész merészen kanyarog, hogy nem sokra rá jöjjön egy buta, érthetetlen fordulat – e lyukakat hivatott befoltozni a sztorit fabulává emelő keretjáték, nem sok sikerrel. Főszereplőink közül érdekes módon Armie Hammer a jobb: aranyosan csetlik-botlik, van ritmusérzéke a poénok benyögéséhez, és meggyőző a karizmatikus hős szerepében is. Johnny Depp sparrowsodása nem meglepő: a négy epizódnyi kalózkodás után már unalmas figurát viszonylag visszafogottan, ám azért ripacskodva hozza. Bizonyára a problémás forgatás és újravágás lehet az oka annak, hogy filmünk ritmusa nem kifogástalan, néhol akkorákat zökken, hogy majdnem kiesünk a székből. Az ellenfeleket érintő fordulat ügyesen van előkészítve, Verbinski ügyes kikacsintásokkal, egyéni megoldásokkal építi a karaktereket, ám néhány baki annyira feltűnő, hogy felemássá húzza le az összképet: nehezen értjük, Tonto miképp szabadul ki a börtönből, s valószínűleg a minél látványosabb finálé miatt jelenik meg hirtelen több párhuzamos sínpár is a nagy verejtékkel megépített s bőszen ünnepelt eredeti mellett. Ha azonban elengeded ezeket a hibákat, hangulatos élményben van részed, melyet megkoronáz Rossini Tell Vilmosának jó pillanatban történő felhangzása. Más kérdés, hogy a bevételi versenyben nincs reményfutam – ha csak a DVD- és BluRay-eladások alakulását nem számítjuk annak.

Ilyesmire nem volt szüksége, de azért szintén volt mit bizonyítania a Szörny egyetemnek: leginkább azt, hogy az évente új filmmel jelentkező stúdiót – természetesen a fanatikus Pixar-rajongókon kívül – a feledhető Verdák 2 és a kissé középszerűre sikeredett Merida, a bátor után sokan tartós invencióhiánytól féltették. A Szörny egyetem szisztematikus munkával, lassan kerít hatalmába, s amikor a film derekánál tartasz, már rég nem gondolsz a lécre, ami meg kéne ugrani – no nem olyan tömény zsenialitás a film, mint elődje, ám okosan építi tovább karaktereit, s minden képkockáján meglátszik, hogy szívvel-lélekkel készült. Mike (Billy Crystal) dédelgetett gyerekkori álma válik valóra, amikor bekerül minden szörnyvilágok legijeszt(get)őbb egyetemére, Sullivan (John Goodman) pedig úgy érzi, régi monszterfamília tagjaként szinte jár neki az első hely. Naná, hogy összeakasztják bajszukat, miközben néhány későbbi mellékszereplő is felbukkan. A cselekmény a kissé elkoptatott amerikai sulifilm zsánere mentén halad, ám olyan frissességgel, észvesztő tempóval és kikacsintásokkal, hogy örömmel feledkezünk bele a forgatagba. Némi túlzással még az sem tűnik fel elsőre, hogy a fináléban igen szokatlan fordulatokat tartogat számunkra a forgatókönyv, s a tanulság persze amerikaias („Ne mondj le álmaidról!”), de üdítő, hogy a mindent lebíró akarat dicsérete mellett nem a csökönyös ragaszkodást, hanem a magasztos célok újrafogalmazásának szükségességét emeli a középpontba.

A magányos lovas ellovagol a naplementébe, szörnypárosunk pedig a stáblistára költözve fedi fel, hogyan jutottak el az áhított melóig. Zsánerek szabálytalan uralkodásának kora ez, s már azért is hálát adhatunk, ha valaki jó tempóérzékkel, finom iróniával keveri az alapul vett sablonokat. Verbinski és a Pixar egyaránt ismeri e szakma csínját-bínját, csak míg az előbbi elcsúszik az arányokon, utóbbi ügyesen kidekázva adagol kalandot, humort és drámát. Ihlethiányos időkben ezt is meg kell becsülnünk.