7

Felhőatlasz (Cloud Atlas)

A Felhőatlasz gyönyörű és grandiózus alkotás, de nem a háromórás terjedelme, a beharangozott ígéretei, vagy a komplex szerkezete miatt, hanem, mert benne van a mozi esszenciája. Belemerülni egy csodálatos, izgalmas, meghökkentő, elgondolkodtató, vagy drámai sztoriba, együtt érezni a szereplőkkel, és saját élménnyel: egy érzéssel vagy egy gondolattal jönni ki a moziból. Nem olvastam az alapjául szolgáló David Mitchell-könyvet, de értem, hogy miért lelkesedtek érte olyannyira a Wachowski-testvérek, hogy mindenüket beleadva a nagyközönség elé vigyék a művet. A Mátrix és a V, mint vendetta után ismét átadják az üzenetet: még ha csak egy csepp is vagy az óceánban, akkor is érdemes szembenézned a félelmeiddel, és küzdened azért, amiben hiszel.

És, hogy miért kellene küzdeni, netán lázadni? Mondjuk, mert nem tetszik a rendszer. Mondjuk, mert egy-két ember döntése volt, hogy a többi millió hogyan éljen. És mondjuk a benned szunnyadó eredendő jó csak egy megfelelő cselekedetre vár, hogy megállíthatatlanul beteljesítse a sorsodat.

FayeFaye kritikája ugyanerről a filmről.

Tudom, hogy az óceános dolog, ha úgy vesszük, elcsépelt. De egy pillanatra próbáljuk meg komolyan venni. A mai konzumidióta világban nehéz bármi ellen is lázadni anélkül, hogy nevetségessé ne válnánk, vagy a saját érvrendszerünkbe ne gabalyítanának minket. Ma nincsenek hősök és nincsenek vegytisztán jó célok, ugye? Úgy értem, hogy minden jószándéknak meg lehet találni a fonákját. Ki nyer vele, kinek az érdeke? A jó ügyekért szóló kampányoknál már belénkprogramozott kétkedéssel várjuk, hogy hol is a buktató. Azt tudjuk (ha szembesítenek vele), hogy nem akarunk azon az áron „jól” (= kényelmesen, tudatlanul, szabadon) élni, hogy mások szenvednek. De mit tehetünk mások szenvedése ellen?

A hat, lazán-szorosabban kapcsolódó történet, és a durván hatszor hat karakter megmutatja nekünk. Kell hozzá egy pici agymunka is, hogy összerakjuk a szálakat, de én épp az ilyen megoldásokért vagyok hálás (remélem, nem egyedül). A vágás nyomán ide-oda ugrálunk az időben, és a dramaturgia követelményei miatt néha a legfeszültebb pillanatok is szét vannak szabdalva, de sok-sok támpontot és vezérmotívumot kapunk, no meg dátumozást ahhoz, hogy értsük, mit látunk éppen. Szóval nyugodtan vágjunk bele.

A hat történetet egy keret zárja körbe, a film elején egy idős, agyontetovált, sebhelyes férfi narrál, halkan, elmerengve.

Az első történet 1849-ben játszódik, fő karaktere egy fiatal San Francisco-i ügyvéd (Edward – Jim Sturgess), aki az otthonról hozott társadalmi konvenciók és zavaros misztériumok ellenében vesz leckét arról, hogy egy fekete rabszolga (Autua – David Gyasi) is lehet barát. Elég a szemébe nézni és hagyni, hogy az ember szóljon az emberhez, nem az előítéleteink vagy a félelmeink. Az eredendő jó eredendő jót vonz? Nem tudom. Mindenesetre Edward megtalálja harcához a lelki társát.

A második 1936-ban, Skóciában. Adott egy fiatal zenei zseni (Robert – Ben Whishaw), aki élete fő művét komponálja meg az ünnepelt zeneszerző (Vyvyan Ayrs – Jim Broadbent) segédjeként. Ayrs ellopná a zseniális művet, a Felhőatlasz szextettet, ezért megzsarolja Robert-et, hogy jobban járnak, ha mindketten hallgatnak egymás titkairól. Aki viszont az utolsó csepp véréig művész, azt nem lehet alkukra kényszeríteni, ezért Robert más utat választ.

A harmadik történet 1973-ba, San Franciscóba visz vissza minket. Egy fiatal újságírónő (Luisa – Halle Berry) kerül véletlenül kapcsolatba az előző sztori egyik háttérszereplőjével, a fizikusként dolgozó Rufus Sixsmith-szel (- James D’Arcy). Amikor Rufus meghallja, hogy kinek a lánya Luisa, úgy dönt, hogy rá meri bízni a vállalat sötét titkát, ahol dolgozik. Luisa pedig a legvégső áldozatot is vállalni kész, hogy megmentsen pár százezer (pár millió?) embert.

A negyedik epizódban 2012-ben, Angliában vagyunk. Az első döbbenet után – ahol Tom Hanks (Dermot Hoggins) szolgáltat igazságot a kritikusi munkát nem alázattal, hanem önteltséggel űzők ellenében – átfordul a sztori Timothy Cavendish (Jim Broadbent), az öreg, baj hátára bajt halmozó könyvkiadó vicces kálváriájába. Az életéért, a szabadságáért és egy második esélyért küzd, ez a szál a legkönnyedebb, legviccesebb, mégis mély, fájdalmas és elgondolkodtató.

Az ötödik sztori a jövőbe visz, 2144-ben vagyunk Új-Szöulban. A régit elöntötte a tengervíz, az újban az emberiség a technológia sosem látott csúcsán áll (fantasztikus a CGI), a monoton, gondolkodást nem igénylő munkákra klónokat (teljes egészében organikus anyagú „androidokat”) gyártanak. Sonmi (Doona Bae) is egy klón, az élete hajszálpontos rutin és megkérdőjelezhetetlen szabályrendszer szerint működik, egyetlen célért küzdve nap, mint nap: az ötödik ciklus végén a jól megérdemelt Elíziumba kerülni. De egy nap, bizonyos emberi hiba folytán „felébred”, meglátja az igazságot és az Ellenállás vezéralakja lesz.

A hatodik elemben már valamiféle világégés után járunk, 2321-ben. A technológia kiveszett a világból, a maréknyi embercsoport ismét két kézzel művel földet (vagy kannibálként vadászik az előbbi csoportra). A primitív törzs Sonmi Istennőhöz imádkozik és napról-napra él. Zachry (Tom Hanks) végignézi, ahogy a kannibálok megölik unokatestvérét, míg ő gyáván egy kő mögé lapul. Élete végéig küzdene démonjaival, ha a sors arra nem kényszerítené, hogy segítsen Meronymnak (Halle Berry) átvágni a vadonon, hogy jelet küldhessen a Földet elhagyó kolóniáknak.

A filmet a már említett idős férfi meséje foglalja keretbe, nem más, mint Zachry, és egészen más kontextusba helyeződik a sorsa, amikor meglátjuk, hogy kinek mesél.

Itt van egy képes összefoglaló, nem teljes, és nem értem a jó-rossz osztályozást sem (stimmel, de csak téves következtetéshez vezet), de egyszer azért érdemes átfutni.

A motívum, ami koherenssé gyúrja a szálakat, az az igazság keresése. Annak felismerése, hogy az általunk ismert világnak vannak a kényelmi zónánkon kívüli, rejtett, morálisan nem elfogadható részei. A kulcs a veszély vállalása és az összefogás. Sokszor „harcol” az ifjúság a régi, bebetonozott, bölcsnek, rentábilisnak tűnő rendszer ellen, de akad egy-egy kivétel a szabály alól, ahol az „öreg” a mentor, a segítő, a kísérő, és ahol kiderül, hogy az ő tudásukra is szükség van, nem csak az ifjúság lázadásának erejére. Nem akarom hosszasan boncolgatni, és talán olyat is belemagyarázni, ami ott sincs, első látásra – és olvasatra ennyi is bőven elég a boldogságunkhoz.

Én azt tanácsolom (ha elfogadod), hogy a film hossza ne rettentsen el senkit. Egy pillanatra nem ül le, nem válik unalmassá. Gyönyörűen megálmodott képekkel operál, a dramaturgiája és a vágásai végig fenntartják a feszültséget, és képtelenség, hogy ne indítson el valamit benned érzelmileg.

A Felhőatlasz nem tökéletes film, egyetértek FayeFaye-jel abban például, hogy voltak benne felesleges karakterek, és talán egy-egy sminkmesteri munka is felesleges volt. És igen, egy-egy pillanatra kizökkenünk, amikor felismerjük a színészt a karakter mögött (és a tömérdek smink alatt), de szerencsére annyira kifogástalanul játszanak, hogy egy pillanat múlva már tökéletesen bele is feledkezünk abba a karakterbe, amit előadnak nekünk.

A hat történet – hat idősík mindegyike hibátlanul mutat a vásznon: jól eltaláltak a kosztümök, a díszletek, a zsánerelemek, mintha hat különböző stílusú-műfajú filmet látnánk. A képek remélem, visszaadják egy kicsit, hogy mire kell itt gondolni. Van egy 19. századi hajós-újvilágos-kosztümös kalandfilmünk (háttér az Aranyláz), egy 20. század eleji drámánk (háttér a két világháború), egy oknyomozós zsarufilmünk (háttér a közelgő energiaválság), egy családi drámánk (háttér az egyén szabadságjoga a demokráciában), egy techno sci-fink (háttér a mesterséges intelligencia problematikája), és egy posztapokaliptikus indiánfilmünk (háttér: vajon mi marad a világégés után, ami emberré tesz minket).

Ha olvastad a könyvet, akkor is add át magad elvárások nélkül az események sodrásának, ha pedig nem olvastad, akkor se próbálj „felkészülni” belőle, csak azért, mert mások óva intenek, attól, hogy túl bonyolult. Nem az. Nem szabad mindenütt összefüggést keresni, mert nincs mindenhol. Számos karakter és sztori-részlet kapcsolódik, némelyek erősebben, némelyek lazábban, de még többnek semmi köze egymáshoz. Ezt a filmet egyszerűen csak be kell fogadni, mert óriási szíve van, és idővel többször újra kell nézni.

7 komment

  1. Tényleg jó mozi volt, nálam hozta az elvárásokat, kissé elrettentettek a rossz kritikák, de teljesen követhető és élvezetes alkotás volt. Elején kissé zavaros, de aztán összelehetett rakni a dolgokat és nagyon szórakoztató volt észrevenni az egy-egy összekötő kapcsokat, rengeteg ilyen van, szerintem felét észre se vettem :) Persze emellett érdekesek a sztorik is, mindegyik kiváló volt, az öreg hányattatós története fergetegesre sikeredett 😀 Ja és a vágás a filmben zseniális, mindig hihetetlenül jó pillanatokban kerülünk át az egyik síkból a másikba. Kár, hogy bukott a film, szerintem igazán megérdemelné a sikert, mert tényleg érdekes és nem éppen hétköznapi alkotás-

  2. Kezdetben én is féltem tőle. Az előzetesből nem sok derült ki csak, hogy valami katyvasz, viszont amint elkezdtem nézni magával ragadt és egy pillanatra se vált unalmassá. Ajánlom!

  3. Hatalmas ez a film, az egyik legjobb idén. Hugo Weaving, Tom Hanks és Jim Broadbent alakításai hibátlanok voltak.

  4. Túlságosan is hosszúra sikeredett, talán jobb lett volna, ha nem teszek bele az összes történetszálat, hanem csak egyet vagy kettőt és egy esetleges folytatásban meg jöhetett volna a következő egy esetleg kettő. A színészek jók, a zenével sincs gond és a képek is szépek, csak éppen nem tudja fenntartani az érdeklődést, idővel unalmassá válik. Az sem tesz jót, hogy gyorsan ugrálunk az idősíkok között és a leszűrhető bölcsesség, mondanivaló sem hatott meg. A vége felé már erősen vágytam arra, hogy kinn lehessek a friss levegőn, ahol szépen kiszellőzött a fejem és ezzel a film nagy része is:)

  5. Nekem ebből annyi szűrődött le, hogy azonos inkarnációk, hasonló tetteket hajtanak végbe életük bizonyos idősíkjaiban, illetve, hogy a különböző inkarnációk eltérő módon hatnak egymásra, egyazon idősíkban.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


kilenc + 8 =