Kedvenc filmes játékom felismerni magyar helyszíneket az itt forgatott filmekben, reklámokban vagy videókban; a Saroküzletben is az ragadta meg először a figyelmem, hogy magyar feliratok virítottak a díszleteken. Hollywoodban még ma is ritkaságszámba megy, hogy egy történetet nem ültetnek át amerikai környezetbe – vagy nem amerikai karakterek körül forog – a Saroküzlet pedig ennél is különlegesebb, hiszen Budapesten játszódik.
Szinte mindennap hangoztatjuk, hogy Hollywood kreatívan csődbe ment, hiszen a belátható időn belül más sem kerül a mozikba, mint reboot, remake, prequel vagy sequel. De nehéz gazdasági időszakokban nem csak Hollywood támaszkodik a jól bejáratott brandekre, az elmúlt években ellepték a Boradway és a Westend deszkáit a film adaptációk. Nem csak Hollywood imád mindent, ami Shakespeare, az élő művészetek is igyekeznek meglovagolni egy-egy sikerfilm népszerűségét. Ezen a héten érkezett a hír, hogy musicalt terveznek a Rocky-ból és a The Ladykillers (Betörő az albérlőm) c. klasszikus vígjátékból is, és már próbálják a Batman Live-ot, ezért gondoltam összedobok egy postot a közelmúltban és jelenleg futó filmes színházi adaptációkról – a teljesség igénye nélkül.
Valószínűleg mindenki hallott a katasztrófák sújtotta Spider-Man: Turn off the Dark produkcióról. A Broadway egyik legjobban várt premierje volt egy nagy kaliberű alkotógárdától; Bono és Julie Taymor szupersztár rendezőnő neve fémjelezte, aki korábban már világsikerre vitte az Oroszlánkirály színpadi változatát. Az előadásokat hónapokig technikai hibák és balesetek kísérték, de ez egyáltalán nem ártott a népszerűségének, sőt, tódultak az emberek a színházba, hátha szemtanúi lehetnek, ahogy egy színész fentragad a levegőben vagy éppen zuhan néhány métert. Hiába, az egyszeri és megismételhetetlen pillanat varázsa.
Takashi Miike minden kétséget kizáróan az egyik legőrültebb kortárs rendező, még japán viszonylatban is. A kilencvenes évek direct-to-video hullámával tört be a filmiparba, és rendesen megtanult gyorsan dolgozni, mert a mai napig évente két-három filmmel áll elő. Ezeknek sajnos csak egy töredéke jut el Nyugatra, és még kevesebb hozzánk Magyarországra. Az IMDb a védjegyei között első helyen sorolja, hogy a filmjei „gyakran provokatívak, megdöntik az extrém erőszak és a szex tabuit”, a legtöbben valószínűleg az Ichi the Killer (2001) vagy az Audition (2000) c. filmekből ismerhetik a rendezőt. Én eddig mindkettőt elkerültem az extrém erőszak miatt, de volt szerencsém néhány másik alkotásához, amelyek a második védjegyéről tettek tanúbizonyságot: „A filmjeinek gyakran van kétértelmű vagy teljesen bizarr befejezése.” Az első pont a Gozu (2003) volt, amit teljesen gyanútlanul vettem ki a tékából – amikor még léteztek ilyenek – és aminek nem csak a befejezése bizarr, hanem az elejétől a végéig annyira megrázóan furcsa, hogy David Lynch ehhez képest egyszerű, mint egy faék.
Az alcímet fordíthatnánk úgy is, hogy „zavarosabb vizeken”, és valószínűleg közelebb járnánk a valósághoz. Hacsak nem ez lesz valaki első Kalózok filmje, akkor ezeknek a vizeknek egy molekulája sem lesz ismeretlen. A Disney persze tudja, hogy tutira megy, és már a premier előtt bejelentették az ötödik részt, amely ötlet annyira vonzó, mint egy három napos vízihulla.
Mert franciául minden sokkal okosabbnak hangzik.
via /Film
A steampunk és az alternatív történelem az egyik legnépszerűbb alkategória a science fiction könyvek piacán, olyannyira, hogy a gazdag felhozatal a műfaj már minden meghatározását meghazudtolta. Eddig valahogy mégsem sikerült betörnie a mozikba. Voltak rá persze kísérletek, mint a League of Extraordinary Gentlemen, Sky Captain and the World of Tomorrow vagy a Wild Wild West, de egyik sem teljesített jól a pénztáraknál és nagyjából száműztük őket a kollektív emlékezetünkből. Talán Martin Scorsese most készülő The Invention of Hugo Cabret (újabban csak Hugo Cabret) című filmje megfordítja ezt a trendet és ki tudja, pár éven belül talán egy réz robot váltja fel a Vasembert. A japánok viszont már réges régen animékbe öntötték a rajongásukat a Viktória korabeli London és a gőzhajtású szerkentyűk iránt, a Steamboy (Katsuhiro Otomo) és A vándorló palota (Miyazaki Hayao) című rajzfilmek nyugaton is pozitív visszhangra leltek. Csoda, hogy ilyen sokáig váratott magára egy nagyszabású élőszereplős steampunk film, mint a K-20.
David Norris (Matt Damon) az álom politikus: fiatal, jóképű, idealista. Elise Sellas (Emily Blunt) az álom barátnő: gyönyörű táncosnő, bohém, spontán, felszabadult. Norris szenátori kampánya kitűnően halad, úgy tűnik testhosszal fog nyerni. Egy utolsó pillanatban kipattant botrány mégis megfordítja a szerencséjét. Akkor találkozik Elise-szel, amikor teljesen padlón van, és a lány egy fergeteges beszédre inspirálja, mielőtt eltűnik az életéből. Mikor véletlenül újra találkoznak, Norris nem akarja hagyni, hogy megint elveszítse a lányt. Ám titokzatos férfiak mindent bevetnek, hogy elválasszák őket. Norris ebbe nem nyugszik bele, és Elise-ért szembeszáll a sorsával.
„Meg tudod gyújtani a vized?” Ez áll a GasLand Oscar díjra jelölt dokumentumfilm poszterén, és tényleg ez a meghökkentő kép maradt meg bennem Josh Fox író/rendező tévés megjelenéseiből, ahogy az interjúalanyai egy öngyújtóval lángra lobbantják a csapból kifolyó vizet.
AzInside Job kapta idén a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscart, ennek ellenére, tudtommal, nincs magyarországi forgalmazója (DVD-n már kapható). Pedig ez a film mindenkit érint, aki az elmúlt három évben nem egy kő alatt élt, és hallott a gazdasági válságról. Hacsak nem politikus vagy bankár, mert akkor nem lehet neki újat mondani. A hivatalos szinopszis szerint: „Charles Ferguson Oscar díjra jelölt rendező filmje, mely elsőként világít rá a megdöbbentő igazságra a 2008-as pénzügyi válság mögött. A globális gazdasági válság, ami több mint 20 trillió dollárba került, és amelynek eredményeként emberek milliói veszítették el állásukat és az otthonukat. Az Inside Job alapos kutatáson és az üzletág bennfenteseivel, politikusokkkal és újságírókkal készített interjúkon keresztül mutatja be a csaló üzlet felemelkedését, és lerántja a leplet a mérgező összefonódásról a politikusok, a szabályozók és az egyetemi professzorok között.”
Talán mindenki hallott már a popcorn leszámolás sztoriról, pár napja az Index is beszámolt róla: két litván férfi összevitatkozott azon, hogy az egyik milyen hangosan rágcsált a Fekete Hattyú vetítése alatt, mire a film végén a 27 éves, rendőr akadémiát és jogi egyetemet végzett férfi pisztolyt húzott elő és lelőtte a 43 éves nézőtársát. Azóta kiderült, hogy nem a “csámcsogót” lőtte le a szomszédja, hanem a “csámcsogó” lőtte le a nézőtársát, aki rá mert szólni. Legalább megvárta az előadás végét. Történt már hasonló eset, 2009-ben Angliában egy csoport tini hipót öntött egy idősebb hölgyre, aki le akarta csendesíteni őket a Harry Potter és a Félvér Herceg vetítése alatt. Kifejezetten szerencsésnek érzem magam, hogy miután megkértem a szomszédomat a Félszemű alatt a Művész moziban, hogyha lehet, hagyja abba a csipsz evést “csak” annyi lett az eredménye, hogy a felesége percekig üvöltözött velem a film végén. Ezek után nem csoda, hogy egyre kevesebben járnak moziba.
A New York, I Love You egy furcsa kiméra. Első megközelítésre művészfilm, valójában egy mozgó-képeslap franchise második darabja, ami a Paris, Je t’aime-mel indult és már betervezték a Rio, Shanghai, Mumbai és Jeruzsálem állomásokat. Még 20-30 Valentin nap és mi is sorra kerülünk. A séma szerint 11 menő, de nem helybeli rendező készített egy-egy rövid történetet mindennapinak szánt new yorkiakról, ahogy igyekeznek emberi kapcsolatokat létrehozni egy fotogén metroploiszban. A rendezőknek mindössze három kikötésnek kellett megfelelniük: 24 órájuk volt filmezni, egy hét alatt kellett befejezniük az utómunkákat, és vissza kellett adniuk egy bizonyos new yorki negyed hangulatát. Az első két kritérium elég erősen rá is nyomta a bélyegét a végeredményre. Egyik történet sem merészkedik messzire az alkotók számára ismerős világtól: nagyon sok karakter művész – író, festő, táncos, énekes, színész – az osztálybeli, etnikai szórás is elenyésző, és mindegyik pár heteroszexuális. Hogy mennyire sikerült visszaadniuk egy-egy városrész hangulatát, azt nem tudom megmondani, de nem sok különbséget éreztem egyik történetről a másikra. Igazából egyik „kisfilm” sem áll meg a saját lábán, Brett Ratner fejezetét leszámítva, ami egy kerek egész, egy vicces anekdota csattanóval. Hiába, a kisfilm egy önálló, és nem könnyű műfaj, és nem árt, ha van eleje, közepe és vége, és valamilyen fogalmat kapunk arról, hogy a karaktereknek ezen a tíz percen túl is van élete. Sajnos a legtöbb karakternek még azalatt a tíz perc alatt sincs személyisége, nem hogy azon túl. Történt kísérlet arra, hogy kicsit összecsiszolják az alapanyagot, egy-egy figura feltűnik más történetekben is, ami csak egy jelzés értékű összefüggés, és a vágás során összefésülték a kisfilmek jeleneteit, hogy egy egész illúzióját keltsék. De nincsenek párhuzamok, ellentétek, amik felelgethetnének egymásra, és amikor már azt hittük, hogy egy történetet lezártunk, teljesen bizarr helyeken még feltűnnek darabkái. Azért nem arról van szó, hogy a New York, I Love You borzalmas lenne, egyszerűen beképzelt és semmitmondó, de könnyebben lecsúszik, mint a legtöbb agresszívan romantikus vígjáték, amit február 14. környékén a mozikba tolnak.
A Future Shorts rövidfilmeket terjeszt és fesztiválokat szervez világszerte – pár évvel ezelőtt nálunk is lehetett látni. Készítettek egy majdnem egy órás összeállítást a kedvenc filmjeikből 2010-ből.
FilmDROID