Toldi – moziváltozat

írta Nikodémus

Alkotója immár másfél éve halott, sorozatverzióját tavaly ősszel levetítették a közszolgálati tévécsatornán, mégis érdemes jegyet váltani Jankovics Marcell Toldi-adaptációjának szélesvásznú változatára, melynek mozipremierjét itthon október utolsó előtti hetében tartották. Az újkori magyar animáció állócsillaga generációkat tanított népmondáink, kultúrkincsünk megbecsülésére, s legfrissebb – sajnos utolsónak bizonyult – vállalkozása merész, lobogó szellemről tanúskodik. Olyanról, ami nem elégszik meg a könnyebb úttal: a lehetetlent célozza.

Magyartanárok a megmondhatói, hányszorosan elkoptatott Arany János nagy becsben tartott hőskölteménye, mely egykor tudottan nemzeti mítoszteremtési szándékkal íródott, s olyan gyorsan bekerült a köztudatba, hogy szinte minden rá való hivatkozás közhelyszámba megy. Jankovics (János vitéz, Fehérlófia, Magyar népmesék, Ének a csodaszarvasról, Az ember tragédiája) egy könyvillusztrációs felkérés nyomán kezdett el gondolkodni a mozgóképes adaptáció lehetőségén, s a kész művet szemlélve elsőként annak friss elevensége tűnik szembe. Nagy szó ez az egyre tompuló értelmezési örvények korában: Jankovics hőse tettrekész, szilaj fiú, ugyanakkor egyáltalán nem szuperhős (ebből a szempontból a rendező dacol a korszellemmel), hanem egy nyughatatlan kiskamasz, aki még csak most próbálgatja képességeit. A hagyományos szöveget nagyrészt megtartó adaptáció komoly érdeme tehát, hogy klasszikus felnövés-történetként ábrázolja Miklós útját, amibe beleférnek hibák, rossz döntések, esetenként fájdalmas elválások. Különösen élvezetes a főszereplők egymáshoz való viszonyának dinamikája: valódi apa híján a fiú semmirekellő bátyjával küzd, érzelmi világában pedig édesanyja a rendíthetetlen középpont (a zárlatban feltűnő Rozgonyi Piroska nem véletlenül illan el olyan gyorsan). A cselekmény szintjén ez remekül működik, ám Jankovics ennek kapcsán megvillantja saját, mitologikusabb értelmezését is, miszerint Miklós valójában naphérosz, aki formálódó jellemként épp most eszmél rá az őt körülvevő világra, valamint saját erejének hasznára és korlátaira.

Az animáció stílusa – amellett, hogy a részben számítógépes megvalósítás a megszokott világszínvonalat hozza – ezúttal konvencionálisabb: a képi világ „realistább”, a megfestett, lerajzolt történelmi környezet korhűbb (Nagy Lajos király korát mintázza), s ezúttal jórészt elmaradnak Jankovics merész, gyakran szürreális képzettársításai. Ez azonban nem azt jelenti, hogy vizuális izgalmak híján maradnánk: szereplőinek gondolatait és belső monológjait kódexkeretbe (egyfajta képregényes szövegbuborékba) zárja Jankovics, s a cselekmény során társunkká szegődik maga a költő is. Az elsőre nehezen megszokható – s a valószerűségre törekvő látványvilágból kilógó – szellemalak rezonőrként kérdez, kommentál és humorizál, a sorozatverziónál szerencsére kisebb súllyal.

A cselekmény egységesítése szintén szépen sikerült: noha a forrásmű epizodikus szerkezetét nem sikerült (nem is sikerülhetett) semmissé tenni, új átvezető jelenetek és néhány dramaturgiai igazítás teszi egyenletesebbé a moziváltozatot. A legnagyobb változtatás talán, hogy a cseh vitézzel való küzdelem végre jelentőségének megfelelő terjedelmet kapott, s néhány utólagos vizuális geg is bekerült a jelenetekbe. Apropó, gegek: Jankovics újra felfedezteti velünk Arany szövegének finom humorát (néhol egészen virtuóz képi megoldásokkal), s mellette maga is karikíroz jó néhány arra érdemes pillanatot. Ez a kajánság remekül oldja az alapműre másfél évszázad alatt rárakódott merevséget, s bár szerencsére nem provokatív, Jankovics Toldija azért ízig-vérig eleven, korszerű adaptáció.

Van egy jelenet a fináléban, mely különösen megdobogtatja szívünket: Miklós az udvari vitézek gyűrűjében áll a király előtt. Noha ő van a középpontban, a néző tekintete mégis a lovagi gyűrű tagjaira téved: ott sorakoznak a film alkotói, élen Jankovics Marcellel. A gesztus egyrészt főhajtás a nemrég elhunyt művész előtt, másrészt visszafogottságában megható önvallomás: a rajzfilm nem egyedüli műfaj – alkotóközösségben születik. Be van fejezve a nagy mű, szólhatunk Madách-csal, és nincs ebben semmi túlzás: Jankovics Marcell életműve bizony mérhető az örökkévalóság mércéjével.

(Megjelent: Új Ember, 2022. november)