A tizenhármak (Thirteen Lives)

írta Nikodémus

A teodicea alapkérdése, hogy ha Isten jó, miképp történhet meg a rossz a világban. Jó keresztényként érvelhetünk a teremtéstörténet édenkert-jelenetével vagy az ószövetségi „büntető Isten” évszázadokig bevett képével, ha ártatlan életekről van szó, különösen kínzó a magyarázat hiánya. Éppúgy, mint 12 iskolás srác esetében, akik fociedzőjükkel együtt négy éve egy monszun áztatta thaiföldi hegy gyomrában rekedtek. A világ lélegzetvisszafojtva figyelte az akkoriban zajló mentési munkálatokat, s az eseményekre menetrendszerűen érkező dokumentumfilm után most hazánkba is elért a történéseket feldolgozó játékfilm. Ron Howard rendezése, A tizenhármak (Thirteen Lives) karnyújtásnyira volt az itthoni mozipremiertől, az érdeklődők most az Amazon Prime streaming-csatornáján érhetik el az év talán legfeszültebb filmjét.

2018. június 23. délutánja eleinte pontosan ugyanolyannak tűnt, mint a többi: a csapat összegyűlt suli után, hogy a foci-vb lázában égve együtt rúgja egy kicsit a bőrt. Manchester United-, háromoroszlános és brazil válogatott mezek villannak, néhány gyors passz, és meg is van az utolsó, mindent eldöntő gól. A fiúk hazatérés előtt még kihasználják kicsit szabadidejüket, és benéznek a kacskaringós járatairól ismert, helyi látványosságnak számító mészkőbarlangba. Nem sejtik, hogy néhány perc múlva akkora eső zúdul a környékre, ami lehetetlenné teszi kijutásukat. A szülők az esti szülinapi zsúr előkészítésekor eszmélnek: valami nincs rendben. Gyors körtelefon, s csakhamar már a helyi polgármester vizslatja aggódó tekintettel a barlang bejáratát, miközben érkezik a haditengerészet búvár-különítménye. A vészesen pergő idő ezután a mentés lehetséges módjainak próbálgatásával és a megfeszített erejű összefogás bemutatásával telik, miközben rendre emlékeztetnek minket, hogy a srácok étlen-szomjan rekedtek a barlangban, s ha életben is vannak még, sok kilométernyi szűk, vízzel teli járat zárja el őket a külvilágtól.

A tizenhármak cselekménye nagyjából ezen a vonalon halad egészen a végkifejletig, s teljes játékideje alatt a mentési munkálatokra koncentrál, ám teszi ezt annyira visszafogottan és lényegretörően, hogy tulajdonképpen nem is kell foglalkoznia a négy éve ismert végeredménnyel: mindvégig képes fenntartani a feszültséget. William Nicholson forgatókönyvének mértéktartása példás: narratív bukfencek helyett egyszerűen kronologikus rendben meséli el az eseményeket, információit pedig remek ütemben és mennyiségben adagolja. A film beavat a mentés logisztikájába, a búvártudományokba és a speciális nehézségekbe, de csak annyira, hogy a téma ismerőjének érezhessük magunkat, ami elég a finoman felvezetett feszültség ébren tartására. Üdítő, hogy A tizenhármak felnőttnek tekinti nézőjét, és elhagyva a felesleget, elegánsan utal minden szükségesre. Rick Stanton (Viggo Mortensen) és John Volanthen (Colin Farrell), valamint a később hozzájuk csatlakozó Harry Harris (Joel Edgerton) bekapcsolása külön bravúr: a speciális esetekre szakosodott barlangi búvárok eleinte alázatosan félrehúzódnak, majd okoznak egy kis kalamajkát, végül emberfeletti küzdelem árán véghezviszik a küldetést. Persze nem egyedül: saját barátaik mellett a haditengerészet, a helyi szakemberek, a hidrológus a hegytetőn és csaknem ötezer önkéntes összefogásával valósulhat meg a csoda.

Ron Howard feltűnő odafigyeléssel elkészített, remek mozija azonban ezen a ponton fedi fel apró, de lényeges fogyatékosságát, amiről – hollywoodi termék lévén – tulajdonképpen alig tehet: a thai srácok helyett voltaképpen a bajbajutottak megsegítésére szövetkező búvárok az igazi főszereplők. Az ő vívódásaikat ismerjük meg (a thai és külföldi mentés közt zajló kisebb villongások előterében), az ő tanácstalanságukat érezzük át igazán (olykor katartikus pillanatokkal), s az ő megkönnyebbült sóhajuk tudatja a nézővel: igen, sikerült. Működött ez már a több mint két évtizede készült Apollo 13-ban is, ám ott Howard a fent keringő űrhajósok és az idelent dolgozó tudósok dilemmáit párhuzamosan mutatta meg. A tizenhármakat figyelve azonban könnyen támad az a benyomásunk, hogy a srácok csupán eszközök ahhoz, hogy az európai ember bemutathassa rajtuk univerzális empátiáját és mentési szakértelmét.

Gyakran érvelnek úgy a világban jelen lévő rossz elviselése mellett, hogy a szenvedő egyfajta eszközként szolgál egy átfogóbb isteni tervben. A barlang mélyén didergő ártatlan kiskamaszokat – legyenek tőlem bármily távoli kultúra szülöttei – én nem vagyok képes sem „Isten büntetésének” alanyaiként (merthogy ez is felmerül a filmben), sem egy kimagasló hőstett eszközeiként tekinteni. A keresztények Istene ugyanis személyt alkotott az ember képében, s bár mi kísértést éreznénk rá, ő nem hajlandó tárgyiasítani bennünket. Ahogy a próféta mondja: az ő útjai nem a ti útjaitok.

(Megjelent: Új Ember, 2022. október)