Sorry We Missed You / Waves (2019)

írta Nikodémus

Nem csak a barát, a rokon is bajban ismerszik meg – tapasztalhatjuk időnként megnyugvással, máskor keserűen. Utóbbiról sajnos egyre többet hallunk: váratlan események, hirtelen tragédiák következtében széthulló családokról, melyek tagjai nem bírják tovább a végeérhetetlen passiójárást, és az egyéni számítás végül felülkerekedik bennük a gondoskodó szereteten. A Sorry We Missed You (Sajnáljuk, nem találtuk otthon) és a Waves (Hullámok) vád és pártoskodás nélkül mutatja be egy-egy hétköznapi családra szakadt nehézségek hatásait.

Ken Loach, az angol munkásosztály hű krónikása néhány év pihenés után visszatért, és a jobbára marxista didaktikussággal ábrázolt történelmi témák helyett újra a jelenkor kisemberére koncentrál. Legfrissebb, hazánkban idén bemutatott filmje egy kisvárosi albérletben élő család sorsát követi nyomon: hogy egyről a kettőre juthassanak, az apa (Kris Hitchen) kölcsönt vesz fel, furgont vásárol, és egyéni vállalkozóként csatlakozik egy szállítmányozási céghez. Az anya saját autó híján tömegközlekedéssel kénytelen látogatni szociális gondozottjait, s míg a család percre kiszámított napirendje felborul, a nagyobbik gyerek veszélyes társaságba keveredik. Loach megkapó érzékenységgel tárja fel a legalapvetőbb szeretetközösséget működtető kapcsok meglazulását, amit eleinte növekvő időzavar, kisebb-nagyobb súrlódások, majd mind hangosabb veszekedések, végül alig helyrehozható, kölcsönös megsebzés jelez. Miközben a családtagok egymást bántják, a felismerés a döbbent nézőé: a kapitalizmus léleknyomorító mókuskereke bizony a gondoskodó szeretetet is képes felőrölni.

Realista kamaradráma helyett a posztmodern instagram-esztétika felől közelít Trey Edward Shults harmadik nagyjátékfilmjében: a nyitányban egy, szerelmét és a világot önfeledten magához ölelő nagykamaszt látunk (Kelvin Harrison Jr.). Tanul, sportol, szórakozik, bolondozik – kerek az élete. Elég egy apró, elhallgatott vállsérülés, hogy az események hirtelen tragikus fordulatot vegyenek, s csakhamar egy gyilkosság borzalmas részleteit próbálja felfogni ép ésszel a család. A rendező villódzó színekkel, szapora vágással és maximumra tekert zajzenékkel érzékelteti, mennyi inger éri a kortárs fiatalságot – ebben az elképesztő kavalkádban pedig könnyen valóságot (és felelősséget) téveszthet a bizonytalan kamaszlélek. A különös, álomszerű, mégis húsbavágó hangulatú film ezután irányt vált, és új főszereplőt állít nézője elé, kinek sorsán keresztül megismerjük a trauma feldolgozásának kísérleteit. A kamera továbbra is el-elkalandozik a mindennapi élet egy-egy részletén, a cselekmény talányossá szűkül, a tekintetek megfátyolosodnak, a szív felszabadul.

A szeretet sokszoroz: erőt, figyelmességet, türelmet, odaadást. Gyakran egy nem várt közös nehézség mutatja meg ezt a legnyilvánvalóbban. Nem önzés és önzetlenség, inkább emberi és isteni szeretet nehezen megfogható határvidéke ez; filmjeink innen tudósítanak fájdalmas élességgel, egy-egy jelenet erejéig csendesen felvillantva, mit rejthet a horizont. Mi pedig lélegzet-visszafojtva szurkolunk, hogy a bajban összekapaszkodó családok el ne tévesszék az irányt.

(Megjelent: A Szív, 2020. május)