István, a király (1983-2013)

írta Nikodémus

Kezdhetném Nemeskürty István örökbecsűjével, a nyilvánvaló Jézus Krisztus Szupersztár-allúziókkal vagy a korabeli értelmezések labirintusának felfejtésével, de inkább csak annyit mondok: Szörényi Levente és Bródy János rockoperája, az István, a király immár harminc éve él, lélegzik és állja a sarat – annak ellenére, hogy bizony dobálják fentről és alulról, jobbról és balról. Talán meglepő e kijelentés, hiszen a darab a magyarok egy tekintélyes része számára kitörölhetetlen örökzöld, ám úgy tűnik, épp ez – e veszélyes népszerűség – adta az alkalmat arra, hogy folyton vitatkozzanak rajta értelmiségiek, történészek, színészek és rendezők, politikusok és szponzorok. S lehet, hogy pont ez a titka.

Mármint az, hogy történelmietlen. Ez volt az első, ami a premier idején anno szemet szúrt a kritikusoknak, csakhogy amit ők hiányosságként kértek számon, a harminc éve tartó folyamatos sikert látva úgy tűnik, éppenséggel a rockopera erényévé nemesült. S ez hat mágnesként még a tíz, húsz, sőt, harminc évvel később felfedezőkre is: lehet, hogy karakterei papírmasé-figurák, lehet, hogy zenéje már ódon kissé (ebben azért kételkednék), ám átélhető döntéshelyzeteibe sok-sok dilemma beleérthető.

Sevilla, 1992 (részlet)

S ez az, amit Koltay Gábor, egyébként különösebb tehetségről nem tanúskodó filmje készítése során zseniális érzékkel ismert fel: egy államalapító szent királyról szóló rockopera nem lehet autentikus, tegyük hát idézőjelbe az egészet. Az eredetileg filmforgatásként induló produkció hamarosan előadás-próbákká avanzsált, és végül egy össznépi történelmi happeningbe torkollt, melyben békésen megférnek egymás mellett Novák Ferenc „Tata” továbbgondolt néptánc-motívumai és a stilizált ruhák, vastraverz és rózsaablak, gregorián ihletésű dallam és rockos riffelés. Mindezen túl a film nem sok puskaport kínál, és hiába döntötte meg a maga korában a hazai mozibevételi rekordokat, újranézni helyenként kifejezetten kínos élmény. Beethoven István király-nyitánya alatt látványosan tanácstalan a rendező, mivel töltse ki a „holtidőt”, és később is rendre előbukkannak esztétizálónak szánt, ám inkább ügyetlen, a rockopera hatását visszahúzó képsorok. Felesleges lassítások, különösre színezett állóképek, sok-sok közeli és kevés totál igyekszik azt a hatást kelteni, hogy itt bizony vastag drámát látunk, holott csupán a rendező igyekszik palástolni az előadás fogyatékosságait (mert azért voltak ilyesmik) vagy saját ötlettelenségét.

Csíksomlyó, 2003 (teljes előadás)

Nem hibátlan egyébként maga a mű sem, ám az biztos, hogy varázslatos együttállásban született: alkotói jókor voltak jó helyen. A zene, a szöveg, a mondanivaló és a dráma kitűnően erősíti egymást, együttes erejük eltünteti az említett elemek helyenkénti kisebb hiányosságait. Kit érdekel, hogy Torda sámánénekének sok köze nincs a honfoglaló magyarok tudományosan vélhető ős-hitéhez, ha amúgy betonbiztos slágerbetét? Ahogy az sem zavar túlságosan, hogy Szörényi legnagyobb zenei ötletét már a nyitányban ellövi (István és Gizella belépőduettje fantasztikus dallam-ötvözetre épül), ha az Oly távol vagy tőlem melódiái közé beleszövi a Himnusz kezdősorát…

A Társulat, 2008 (teljes előadás)

S egyébként vizionálhatunk a darab-állította modellhelyzetbe Szovjetuniót, Európai Uniót, Amerikát vagy a globalizációt, a magyar nép mindig kurucos marad. Jelzi ezt Koppány átütő sikere, mégis István az izgalmasabb figura – a magyar rockzenének egyébként sokat ártó „popcézár”, Erdős Péter itt fején találja a szöget. Míg Koppánynak jól azonosítható slágerekbe csomagolt válaszai vannak, István mer kérdezni, vívódni, töprengeni. Ezt az aszimmetriát később sok-sok előadás és egy figyelemreméltó folytatás is próbálta kompenzálni, több-kevesebb sikerrel. Hogy milyen lesz Alföldi Róbert elképzelése az ezredfordulóról – az első hírek izgalmas előadást sejtetnek –, ma este a tűzijáték után megláthatjuk.

Addig is, boldog szülinapot, István, a király!

Az eredeti film, 1983: