Magyarázat mindenre

írta Nikodémus

Egyetlen árva kokárda okoz országos kalamajkát Reisz Gábor legújabb, Velencében díjazott filmjében, mely egyszerre próbál helytállni kamaszmoziként, korlenyomatként és társadalmi látleletként. Az ambíciók szokatlanul nagyok, főleg ha hozzátesszük, a film mikro-költségvetésből, gerillamódszerekkel forgott Budapesten. A Magyarázat mindenre nem hibátlan, mégis az utóbbi évek legfontosabb magyar filmje. S bár talán dadog itt-ott, mondanivalójára oda kellene figyelnünk.

Trem Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) épp az érettségi szünet közepén küzd a tananyaggal, mikor rájön, hogy szerelmes legjobb barátjába, Jankába (Kizlinger Lilla). A fiúnak nem erőssége az előre beosztott készülés: napközben lemegy a térre lófrálni és bámészkodni, telefonozik és Google-naptárba próbálja rendezni a tételeket. Végül eljön a nagy nap, Ábel azonban nem tudja elmondani a kihúzott témát. Póttételt húz, de továbbra is hallgat. Nem lehet más a dolog vége, mint bukás; igen ám, csakhogy otthon, a méltán dühös apának (Znamenák István) végül kiböki a fiú, hogy történelemtanára (Ruznák András) az öltönyére kitűzött kokárda miatt buktatta meg. Egy újságíró (Hatházi Rebeka) ráharap a pletykává torzult sztorira, a kéretlen sajtónyilvánosság pedig felhevíti az indulatokat.

Ennyi volna a Magyarázat mindenre rövid szüzséje, melyet olvasva már fel is skiccelhetjük a főbb figurák közti konfliktusokat: a liberális tanárt zavarta a nemzeti jelkép, a konzervatív érzelmű apát felháborítja az eljárásmód, a kormánypárti újságíró pedig lelkesen álhírt gyárt, egyúttal botrányt generál. A helyzet iróniája (figyelem, találkozni fogunk még ezzel néhányszor), hogy politikai előítéletünk helytálló, mégsem igaz: az a bizonyos kokárda teljesen véletlenül maradt az öltönyön március 15. után; a tanár valójában segíteni akart kérdésével a fiúnak, az apa pedig nem rohan világgá kürtölni sérelmét.

Már a film talányos címe is külön magyarázatot (mi mást) igényel: egyszerre utal Karinthy híres novellájára és arra a tényre, hogy közéleti megosztottságunkban képesek vagyunk a legképtelenebb összeesküvés-elméleteket fabrikálni – főleg ha ellenfeleinkről van szó. Reisz Gábornak és alkotótársainak szerencsére eszében sincs bármit megmagyarázni (újabb irónia), tudják ők, miféle médium a film: inkább megmutatják. Álmos Budapest ébred tehát önfeledt kamasz-szerelemre és teljesítmény-szorongásra egyfelől, hivatásbeli kiábrándultságra, megalázó fizetésre és emigrációs dilemmákra másfelől. Noha az összesen két és félórányi játékidő többnek tűnik az indokoltnál (főleg a nyitányban érezhető ez), mégis szükséges a figurák felépítéséhez. Ha tetszik, a gondosan rétegzett viszonyok feltérképezéséhez.

Nehéz úgy nézni Reisz Gábor filmjét, hogy ne érezzünk együtt az építészmérnöki irodát vezető apával, miközben külföldre vágyó fiatal beosztottjának épp elmeséli, miért fontos számára személyesen: ő Magyarországot építi. Vagy amikor felesége egy otthoni vita során szemére veti a tanárnak, hogy belül hordozott tengernyi sértettsége rombolja a családi békét, szakmai büszkeségét pedig igenis tegye félre a jobb jövedelemért. S hiába nevetünk kínunkban az ezúttal is sorakozó, pompásan eltalált abszurdokon (az iróniaméter újra és újra kileng), fájdalmasan ismerős helyzetek bontakoznak ki szemünk előtt. A szereplők jobbára tehetetlenek: minden világnézeti véleménykülönbségük ellenére közös bennük, hogy higgadt érvelés helyett folyamatos indulat fűti őket, ami csak arra vár, hogy kirobbanjon belőlük. Bőszen orbánoznak és gyurcsányoznak, s nem veszik észre, hogy az értelmes párbeszéd esélye már az első pillanatban elszállt. A fiú pedig – az épp szavazóképes korba érő kortárs kamasz – értetlenül hallgatja őket: szülei generációjának féktelen ordítozását.

Ábel jellemrajza talán az egyetlen pont, ahol a Magyarázat mindenre átgondolt és kimunkált építménye kissé meginog: a fiú annyira képtelen valódi érzéseit bárkinek kifejezni, hogy az még a vele szimpatizáló néző türelmét is próbára teszi. Végül azonban kárpótol minket egy érzelmes jelenet a nagy próbatétel előtti utolsó estén; ahogy hasonlóképp katartikus az anya tanácstalan toporgása a konyhában vagy épp a szabadság mámorát – és némi reményt – hirdető finálé is.

Csöndesen, szelíden forradalmi film a Magyarázat mindenre, főképp azért, mert érzékenyen ábrázolja 2023 Magyarországát, s noha érezhető az alkotók közéleti rokonszenve, ez gyorsan háttérbe szorul, hogy teret adjon egy sokkal hangsúlyosabb kívánságnak: hogy végre leüljünk beszélgetni egymással. Hogy ez Lackfi Jánossal (és Ferenczi Györggyel) szólva teljességgel kizárt lenne? Remélem, még nem.

(Megjelent: Új Ember, 2023. november)