Szeretni másképp – Félreértéseink, tévelygéseink mozivásznon

Jól szeretni talán a legnagyobb művészet az életben – már ha valóban elhisszük, hogy ez földi pályafutásunk egyetlen, igazi tétje. Ez a különös, vágyakból, érzelmekből, akaratból, elkötelezettségből összeálló, hétköznapi fogalmainkkal nehezen leírható tapasztalat azonban menthetetlenül személyes: megismételhetetlen és lemásolhatatlan, sugárzását mégis megérzik rajtunk mások. Három közelmúltban bemutatott film megdöbbentő pontossággal rajzolja körbe ezt az emberi kitettségében gyönge, mégis csodás erőket mozdító szeretetet – vagy annak vacogtató hiányát.

írta Nikodémus

Vonzódni

A szeretet kezdőlépése a rejtély, amit az először megpillantott másikkal kapcsolatban érzünk. Nem tudjuk még artikulálni benyomásainkat, csak annyit tudunk biztosan, hogy immár nem vagyunk elegek önmagunknak. Vizy Márta idegsebész (Stork Natasa) váratlanul, egy tudományos konferencia során éli át a mindent elsöprő találkozás élményét. A titokzatos férfi után eredve feladja biztos amerikai állását, hazajön, és a megbeszélt időpontban ott várakozik a Szabadság-híd pesti hétfőjénél. Ám a férfi nem jön el, majd amikor később véletlenül egymásba botlanak, meg sem ismeri. Márta elbizonytalanodik: tényleg megtörténik mindez, vagy csak álmodik? Vágyai vezérlik gondolkodását, vagy a valóság talaján küzd?

Horvát Lili író-rendező jó érzékkel homályban hagyja a választ, s Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című filmjében legfőképp központi szereplőjének modernista eszközökkel ábrázolt szellemi-lelki utazására koncentrál. Mártával együtt tehát mi is átéljük a bontakozó szerelem izgalmát, a pajkos, önfeledt játszadozást, az első apró (ám drasztikusnak megélt) csalódásokat, a boldog beteljesülést és a szívszakasztó rögvalóságot. S mindezt finom idézőjelbe téve, nehogy megelégedjünk szeretésünk aktuális minőségével. A Felkészülés… láttatás helyett érzékeltet, kinyilvánítás helyett sejtet, egyértelműsítés helyett lebegtet. Horvát Lili egyéni hangulatú, álom és valóság határán egyensúlyozó tudatfilmeket idéző rendezése nem hagyja nyugodni nézőjét – csakúgy, mint egy önelégültségünkből kimozdító, rejtélyes, nagy vonzás.

Gyűlölni

Ha van a szeretetnek sötét oldala, az közmondásosan a gyűlölet. Cassie (Carey Mulligan) a gondosan polírozott apátia-álca mögött valami ilyesmit érez, még ha ezt eleinte nem is képes bevallani önmagának. Többre hivatott fiatal nőként egy sarki kávézóban dolgozik, szüleivel él, esténként pedig bizarr küldetésre indul: részegnek tetteti magát, hogy alkalmi kapcsolatra vágyó (s védtelenségét kihasználó) férfiakat buktasson le. Hatásos jelenetek pörögnek, menőre hangszerelt retro-slágerek forognak (a vonósokra átírt Toxic különösen találó megfejtés), a látványvilág instagramosan túlcukrozott, s mindezek alapján eleinte azt hihetnénk, egy női bosszúthrillerbe csomagolt, legújabb divat szerinti #MeToo-példázatot látunk. Aztán érkezik az első fordulat.

Emerald Fennell első nagyjátékfilmje meglehetősen direkt, gyakran sokkoló hatásokkal dolgozik, hogy felborítsa elvárásainkat: főszereplőnkről kiderül, hogy súlyosan traumatizált lélek, s amikor már épp képessé válna egy stabil párkapcsolatra, a vezeklés újabb mélységei tárulnak fel. A már címében is gonoszul ironikus Ígéretes fiatal nő (Promising Young Woman) merész fekete humort, éles műfajváltásokat és szándékosan karikírozott jeleneteket működtet annak érdekében, hogy elgondolkodtasson erőszakról, bűnről, belénk nevelt cinkosságról, lassan mérgező cinizmusról, felnőtté válásról és megbocsátásról.

Engedni

Eltávolodhat-e egymástól két generáció annyira, hogy végül már egymás szeretet-nyelvét sem értik? Szabó Magda önéletrajzi elemekkel átszőtt regénye, a Pilátus erre az ódivatúnak tűnő kérdésre ad mélységesen szomorú választ. A falun éldegélő mama (Hámori Ildikó) hirtelen megözvegyül, sikeres karriert építő, középkorú lánya (Györgyi Anna) pedig azzal igyekszik gondoskodni róla, hogy magához veszi a nagyvárosba. Ház helyett lakás, kiskert helyett belső gang, veteményezés helyett egészségügyi séták a parkban – az idős hölgy nehezen viseli a változásokat, s lányával nem találják a közös hangot. Pedig nagyon szeretnék, mindketten: Anna elmondaná, hogy bizony jó volt neki az addigi élete, Iza pedig azt, hogy megőrülne, ha egyetlen percre is vissza kellene térnie a mindenesül maga mögött hagyott múltba. De képtelenek rá.

Szabó Magdát nem könnyű mozgóképre adaptálni, ám Dombrovszky Linda ügyesen veszi az akadályt: jelenkorba helyezi a cselekményt, okos mértéktartással hagyja el az alapmű mellékszálait, és megrendítő betekintést nyújt főszereplőinek lelkébe. Feldolgozásának külön értéke, hogy megragadja a regény valódi dilemmáját, ami nem a megváltozott életmód vagy a generációs szakadék, hanem egymás végzetes félreértése körül forog. Anya és lánya egyszerűen nem tudja közel engedni egymást önmagához, de nem azért, mert eredendően ridegek volnának – közös drámájukat ez tény még tragikusabbá teszi.

*

Jól szeretni talán a legnagyobb művészet az életben – már ha valóban elhisszük, hogy ez földi pályafutásunk egyetlen, igazi tétje. S ahogy a róka mondja a kishercegnek, a szeretet felelősséggel jár. Filmjeink az érett, felelősségvállaló szeretet kiformálódásának három stációját (avagy azok fájó hiányát) mutatják be: elsőként a felfedezés szívremegtető boldogságában részesülhetünk, majd elkötelezettségünket társítjuk érzéseinkhez, végül pedig engedjük a szeretett személy kibontakozását, vállalva akár az ezzel járó sebzettséget is.

Korunk az általános éretlenség kora: felnövekvő nemzedékek sora nem jut el még a második stációig sem. Pán Péterek milliói bújnak el napjainkban anyjuk szoknyája alá, hogy soha véget nem érő popkultúra-habzsolással múlassák az időt, pedig valójában rettegnek: riasztja őket a mind gyorsabban változó világ, az extrém elvárások és a hibázás fenyegető réme. Viselkedésük – a menekülés, a düh, a bezárkózás (mind a szeretet egy-egy torzképe) – kortünet. Ki tudjuk-e őket jól szeretni csigaházukból?

(Megjelent: A Szív, 2021. május)