0

Szembesítés – Nobadi

írta Nikodémus

November 26-án, 18 órától a Faludi Ferenc Akadémia és az Osztrák Kulturális Fórum
szervezésében a Művész moziban vetítik Karl Markovics Lélegzés című filmjét.
A vetítést követően a rendezővel is találkozhatnak az érdeklődők.
A 22. Faludi Nemzetközi Filmszemlét 2019. november 27. és 30. között rendezik Budapesten,
a Premier Kultcafé és Moziban. Az idei mottó a Hívás.

Többen is pályázhatnának az osztrák néplélek kényelmes jóléte mögött lapuló sötét titkok feltáróinak krónikási címére (Michael Haneke és Ulrich Seidl biztosan a dobogósok között lenne), és legújabb filmje alapján úgy tűnik, Karl Markovics is ebbe a klubba tart. Az idei Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatott Nobadi nem kíméli a nézőt, ám a provokatív(nak tűnő) felszín ne tévesszen meg minket: Markovics metsző őszinteséggel szembesít és kérdez.

Idős férfi (Heinz Trixner) csomagol lassú mozdulatokkal: elhunyt kutyáját fedi be az asztalterítővel, majd a kertbe indul, hogy sírt ásson kedvencének. Bécs egyik nyaralókerületében vagyunk. Az apró, takaros víkendházak vidáman fürdenek a napfényben, a telkek precíz szabályosságában azonban van valami hátborzongató. Emberünk szuszogva-morogva nekikezd a munkának, ám egy fa gyökere nem adja magát: beleszakad a csákány. A szerszámboltból hazafelé csatlakozik az öreghez egy sötétbőrű fiú (Borhanulddin Hassan Zadeh), aki elvállalná a sír kiásását. A férfi először elkergeti a bicegő srácot, majd megenyhül és alkalmazza. A kívülről rendezettnek ható házikót időközben mi is felfedezzük: szegényes berendezés, ósdi linóleum, műanyag dobozos készétel fogad odabent. Házastárs nincs, a kedves háziállat is elpusztult, nem marad más, mint csöndben, méltósággal várni a halált. A hamis pátosz ígéretét azonban villámgyorsan érvényteleníti rendezőnk: banális ügyetlenkedések, mulatságos félreértések és kisszerű véletlenek sorakoznak egymás után, a még sincs kedvünk hangosan nevetni. A légkör ugyanis groteszk: egy ereje fogytán kallódó öregember próbálja (még egyszer, talán utoljára) működésre bírni testét-lelkét, miközben a fiú igyekszik megfelelni neki. No azért nem olyan nagyon: ásás közben kicsit mobilozik, elvéti a gyökeret, majd a munka végeztével úgy tűnik, a holmik közül el is csen valamit.

A két főszereplő egészen izgalmas passzív-agresszív játékot űz egymással, és rajtuk keresztül Markovics is velünk: kacagnánk, de nem illik, szánakoznánk, de képtelenek vagyunk rá. A hétköznapi rögvalóságot szépítés nélkül mutató kamera lassú képeiből pedig mesterien bontakozik ki egy fordulatos történet. A Nobadi forgatókönyve kimért passiójárás helyett kortárs thrillereket megszégyenítő pontossággal épít feszültséget, majd okoz meglepetést és katarzist, s amikor egy állatorvosi rendelőben hirtelen telefonzsinór tekeredik egy nyak köré, már tudjuk, bármire fel kell készülnünk. És ez a „bármi” el is jön: a cselekmény egészen szürreális módon írja felül várakozásainkat, miközben végig földközelben marad.

Nagyon nehéz a filmről e fordulatok felfedése nélkül írni, ám a fináléban érkezik egy újabb kulcspillanat, amikor az addig jobbára hallgatag fiú nyelve megered. Anyanyelvén elmondott élettörténete katartikus fellélegzést hoz – legalábbis nekünk, nézőknek. Az öreg azonban nem érti: már rég automata üzemmódban van. Mindenáron segíteni szeretne a közel-keletről menekült fiún, ám ezzel csak még nagyobb bajt okoz. Kettejük háttértörténetére csupán finoman utal a rendező, ám semmit sem erősít meg, gondolkodtató homályban hagyva bennünket. A szó végül elfogy, a láz csillapodik, az éjszaka pedig könyörtelen: lecsendesít és elfed – végleg.

A Nobadi talán még az életmű két korábbi darabjánál, a Lélegzésnél és a Szupervilágnál is felzaklatóbb élmény, főként azért, mert mindvégig ragaszkodik groteszk hangütéséhez, és a tárgyalt problémák árnyaltságát sem spórolja el. Reflektál többek között az Európát négy éve sokkoló menekültválságra is, ám karakteres állásfoglalás helyett az általános értetlenség sorsszerű tragikumát mutatja be, melyet végül visszafordít miránk, európaiakra.

Érted-e te, nyugati ember, messziről idevetődő felebarátodat? Képes vagy-e meghallgatva segíteni, vagy csupán önnön frusztrációidat vezeted le rajta? Őszinte-e szembenézésed, vagy hamis lelkiismeretedet nyugtatgatod? Karl Markovics harmadik nagyjátékfilmje úgy ironikus, hogy mélységesen őszinte – úgy kacsint ránk, hogy összerezzenünk tőle. Lehet, hogy rossz a lelkiismeretünk?

(Megjelent: Új Ember, 2019. november)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *