Újraélesztés – Lélegzés (Atmen, 2011)

írta Nikodémus

A 22. Faludi Nemzetközi Filmszemlét 2019. november 27. és 30. között rendezik Budapesten, a Premier Kultcafé és Moziban. Az idei mottó a Hívás. A témához kapcsolódó filmmel vagy fotóval, október 18-ig bárki pályázhat.

Mi egy élet értéke? Megítélhetjük-e azt, amikor épp zajlik? Készek vagyunk rá, hogy a legvégső határokig vessük magunkat? Karl Markovics, az idei Faludi Nemzetközi Filmszemle és Fotópályázat filmes zsűrijének elnöke bátran átlépte saját komfortzónáját, amikor a Rex felügyelő-sorozat és számtalan mozifilm karakterszínészeként megrendezte első nagyjátékfilmjét.

Egy fiú áll a hegesztőüzem munkaasztalánál. A műszakvezető a sokat látott melósok rutinjával sorolja neki, mit kéne csinálni: röviden és velősen beszél. A srác már nekikezdene a munkának, ám a fémmaszktól megretten: nagyot kiált, és eldob mindent. Snitt. Országúton bandukol a szürke horizont felé, egy autó felveszi, majd néhány kurta mondatváltás után kiteszi a fiatalkorúak börtönénél. A 2011-ben bemutatott, többek között Cannes-i és Cinefest-nyertes Lélegzés e három kezdőjelenete egyszerűen, mégis tökéletes pontossággal vázolja fel a film alaphelyzetét, és ebből a kisrealizmusba öltöztetett finom szimbolizmusból Markovics később sem enged. Nézőjét pedig fokról fokra avatja be hősének életébe: Roman Kogler (Thomas Schubert) egy kamaszkorában elkövetett bűncselekményért ül, mozdulatai törődöttek (régóta bent lehet már), cellája szikár (annyi év után minek a cicoma), cigije kéznél (kell a napi adag). Úgy áll az életéhez, mint minden más rab: a kirendelt gyám idegesíti, a bíró hülye, de majd csak lesz valahogy. A kinti világ meg tehet egy szívességet: jobb itt benn, biztonságban. Szinte véletlenszerűen kerül elé egy álláshirdetés. Minden mindegy alapon megpróbálja, de már az első napon ledöbben a tapasztaltaktól.

Hangozzék bármilyen különösnek, a gondosan megkomponált átmenetiség több szempontból is jellemzi Markovics imponálóan biztos kézzel levezényelt elsőfilmjét: Roman munkája révén élet és halál határvidékére vetődik, ami ebben az egzisztenciális kérdéseket következetesen (el)hárító posztmodern társadalomban súlyos tabu. Ezt emeli ki a borongós látványvilág, a szokatlan képkivágatok és a lényegre szorítkozó, gyakran idő előtt közbelépő vágás is: csupán ideiglenes pillanatokra tekinthetünk be Roman életébe. Ami igazán fontos, az a vásznon kívül zajlik: a fiú elméjében, de még inkább a szívében. Az álomgyári forgatókönyv-szabályzatnak magabiztosan ellenálló, kihagyásos történetmesélés komoly meglepetéseket tartogat, csak épp halkan súgja azokat a néző fülébe: íme, itt egy helyzet, te hogyan döntenél? Ekkor már lélegzet-visszafojtva izgulunk főszereplőnkért, hogy sikerüljön neki (mi biztos elbuknánk). Hogy mi? A lélegzés, ami az élet alapfeltétele. Roman ugyanis egyetlen éjsötét feszültséggócként rója Bécs otthonos, mégis idegen utcáit, és magába fojtja összes dühét, kétségét, megbánását. Szabadulni akar, de nem fizikailag: lélekben. Az okokra pedig szép lassan fény derül, ahogy arra is, hogy a kinti világ bizony lehet izgalmas és gyönyörű (lány a vonaton), a munka inspiráló (a nyakkendőkötés), a szörnyű múlt pedig szertefoszló teher – ha végre elengedjük.

Engedni viszont csak akkor tudunk, ha hívnak. Valami szebbre, jobbra, nemesebbre: magára az életre. Markovics érzékeny filmjének groteszk iróniája, és egyúttal megrendítő tézise, hogy hőse mindezt a földi purgatóriumba alászállva tanulja meg, komoly benső munka árán. Csakúgy, mint egy népmesében. Romant ennek megfelelően néhány ecsetvonással felrajzolt, életszerű, mégis allegorikus figurák veszik körül: a kivénhedt kalauz, a segítőtárssá váló ellenfél, valamint a szeretni vélt személy, akiben hősünknek csalódnia kell. Ő az, aki kimondja a film legkegyetlenebb mondatát. Mi addigra már ugyanúgy fuldoklunk, mint a fiú: arra gondolunk, hogy ezt nem lehet ép ésszel kibírni, és várjuk, hogy robbanjon, de ő csak alámerül az úszómedencében – annyi játszadozás után most talán végleg. Ezt kiheverni? Felér egy újraélesztéssel.

Amíg a világ közönye sűrű, nehéz porként telepedne meg rajtunk, hősünkkel együtt mi is tanulgatjuk: beszívni, kifújni, lassan, nyugodtan. S a könnyek lassan megerednek – kezdetét veszi egy hosszú csöndekkel tarkított, lélek-szabadító gyónás.

(Megjelent: Új Ember, 2019. szeptember)