Sosem voltál itt (You Were Never Really Here, 2017)

írta Nikodémus

A kiégettség kortünet, s egyben tabu. Foghatjuk túlhajszoltságunkra, a nap mint nap ránk ömlő információ-áradatra vagy személyes kapcsolataink lassú kihűlésére, nem ússzuk meg a szembenézést, mely csak akkor gyógyít, ha még fáj. A Sosem voltál itt főhősének egyáltalán nem fáj már semmi – és ez rémisztőbb bármilyen csapdában vergődő lélek rúgkapálásánál.

Lynne Ramsay filmje már a tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon feltűnést keltett: a hírek be nem fejezett vágásról, nézői ovációról, majd ellentmondásos kritikai fogadtatásról szóltak. A rendhagyó hangvételű, több helyütt „posztmodern bosszúfilmek” nevezett alkotást a zsűri végül a legjobb főszereplő és a legjobb forgatókönyv díjával jutalmazta, s szinte pontosan egy évre rá, május közepén a hazai mozikba is megérkezett. Joe (Joaquin Phoenix) épp öngyilkosságot készül elkövetni, ám az nem sikerül. Lassú, törődött mozdulatokkal kihámozza magát az önnön megfojtására szánt zacskóból, összepakolja és kidobja cuccait, majd távozik. Szemében éjfekete üresség, mozgásában teljes lemondás. Különös szellemképek villannak: nyugtalanító jelenetek, melyekből arra következtethetünk, ennek az embernek öt életre elegendő trauma jutott. S ahogy haladunk előre az egyébként kevés külső történést hozó cselekményben, arra leszünk figyelmesek, hogy valójában ő a kísértet, és az igazi utazás belül történik. Egykori katonaként és CIA-ügynökként azzal keresi mindennapi betevőjét, hogy gyerekrabszolgának elrabolt lányokat szabadítson ki fogságukból, ha kell, vérfürdőt rendezve. Hallgatag alakja szinte észrevétlen, a külvilággal csupán az erőszak nyelvén ért szót. Nem tudni, magányos küldetése önterápia-e vagy automatizmus, tekintete azonban elárulja: valahol a lelke legmélyén még harc folyik.

Erről a társadalmi konvenciókon, emlékeken, morálon túli harcról tudósít Ramsay, amikor Joe minden mozdulatát kényelmetlen közelségbe hozza: intimitás helyett idegenséget, lélek-melegség helyett fagyosan kongó ürességet tapasztalunk. Kegyelem csupán egy-egy pillanatra fénylik fel: amikor a férfi eldiskurál idős, beteg édesanyjával (Judith Roberts) vagy amikor lefekszik egy haldokló mellé, s egy éneket dúdol neki. Utóbbi elképesztően bizarr jelenet, ám a film annyira ügyesen építkezik, hogy nem kelt meglepetést: a halállal mindennap kokettáló ember végre megérzi az elmúlás utánozhatatlanságát. Végre átél valamit. S ekkor kezdődik a megváltás csöndes-szelíd zarándokútja: miközben térdig gázol egy mind szövevényesebb ügyben, fokozatosan önmagára eszmél. Egyre inkább jelen lesz.

A kihagyásos cselekmény, az erősen stilizált (sőt, több esetben eltompított) erőszak-ábrázolás vagy a hipnotikus képi világ még nem lenne elég egy remekműhöz; Ramsay filmjét Joaquin Phoenix alakítása teszi azzá. Nem is színészi játék ez már, hanem végsőkig lecsupaszított létezés: szinte nekünk, nézőknek fáj, ahogy Phoenix sorra levetkőzi lelkének rétegeit. A bosszútörténet, a város éjhideg fényei, Jonny Greenwood zajzenéje, a felgöngyölítendő „ügy” mind csak máz: jelenetről jelenetre változó mozaikdarabkákként mélyben zajló tektonikus mozgásokat sejtetnek.

A kizárólag erős gyomrú, felnőtt nézőknek ajánlható Sosem voltál itt Joe-ja felidézi a Taxisofőr Travis Bickle-jét, valamint az Oldboy, a Drive – Gázt! és a Leon, a profi hősét, ám azoknál archaikusabb erőkkel harcoló figura. Lynne Ramsay pedig legutóbbi filmje, a Beszélnünk kell Kevinről elemi gonosz-ábrázolása után újabb posztmodern taburól beszél nyíltan: seholországban bolyongó, kiégett lélek-sorsokról.

(Megjelent: Új Ember, 2018. június)