A paradicsomtól a vérig – Beszélnünk kell Kevinről (2011)

írta Nikodémus

Roskadoznak a könyvesboltok polcai a nevelési tanácsokat osztogató kézikönyvektől, az öt éve bemutatott Beszélnünk kell Kevinről azonban két órára az összes okosságot érvényteleníti. Felzaklató antitézise ugyanis mindannak, amit a vulgárpszichológia ránk tukmál gyereknevelés-ügyben.

Nagy megdöbbenést keltett a felvilágosodás pozitív légkörében Kant, amikor A vallás a puszta ész határain belül című művében előhozakodott a ’radikal Böse’ gondolatával. Azzal, hogy az emberben – amellett, hogy alapvetően megvan benne a jóra való hajlam – kezdettől fogva ott lakozik valami megmagyarázhatatlan vonzódás a gyökeres rossz iránt. Habár az akkori porosz cenzúrahatóság rosszallását nem ez, hanem a kereszténység észvallásként való értelmezésének kísérlete váltotta ki, Königsberg filozofáló olvasóközönsége Kant idézett sorainak olvastán úgy érezhette, hogy visszaröpült a „sötét középkorba”. Nem tudták ugyanis elképzelni, hogy a felvilágosodás eszméinek betetőzője az ember morális eredetének elemzésekor miért nyúlik vissza tulajdonképpen az áteredő bűn gondolatához.

A Beszélnünk kell Kevinről tulajdonképpen erről szól, noha minderre csak a film megtekintése után töprengve eszmélünk rá. Addig ugyanis, míg Lynne Ramsay rendezőnő kamaradrámáját nézzük, mással vagyunk elfoglalva: azzal, miként alakul egy anya (Tilda Swinton) és fia (Ezra Miller) kapcsolata. Kezdetben minden adott a boldog családi kiteljesedéshez: szerető férj, logikus döntésként feladott karrier, kielégítő anyagi körülmények. Aztán az egész – nem tudni, hol – végzetesen félrecsúszik. Rémülten figyeljük Eva saját elsőszülött fiától való idegenkedését, miközben azon gondolkozunk, az anya szeretetlensége vagy a gyermek eleinte vásottságban megnyilvánuló gonoszsága katalizálja inkább a folyamatokat. Különösen éles a kontraszt, amikor Kevin édesapjához (John C. Reilly) közeledik, vele ugyanis felhőtlennek tűnik a viszonya. Húga pedig – vele ellentétben – a normális fejlődés jeleit mutatja, s ez még inkább kétségbeejti az édesanyát. Az erős vizualitással és visszafogott, szimbólum-erejű gesztusokkal élő film eléri, hogy szinte végig reménykedjünk a pozitív végkifejletben – annál nagyobb a megdöbbenésünk, amikor látjuk: végül épp ennek az ellenkezője következik be, s a szörnyű tragédia súlya alatt nyögő Eva mindvégig ebből az alapállásból, utólag igyekszik megérteni fiával való kapcsolatát. Tilda Swinton játéka lenyűgözően vegyíti a szégyen, a bűntudat, az önsajnáló mártíromság és a megérdemeltség belenyugvó apátiájának érzéseit, miközben analizálásra túlságosan is hajlamos értelmiségiként lankadatlanul keresi a választ kérdéseire.

Visszatérő jelenet, hogy Eva – monomániás Ágnes asszonyként – valamilyen piros folyadékot tisztít le házának faláról. A tabusértő bátorsággal kérdező film bravúros elbeszélés-technikájának hála, sokáig nem tudjuk eldönteni, mi is ez a titokzatos folyadék: paradicsomszósz, festék vagy vér. Hiába várjuk családjainkban új Éden születését a gyermek jövetelével, ha a világra jött poronty Káinként gyilkol, rettenetet, fájdalmat és örök sebeket hagyva maga után. Feloldani mindezt csak az az anyai szeretet képes, mely mégis, így is magához öleli fiát – annak szeretetéből táplálkozva, Aki saját vérével váltott meg minket.

(Megjelent: A Szív, 2012. április)