Röviden: A barátságos óriás (The BFG)

Emlékszem, régen ha meghallottuk Steven Spielberg nevét, biztosak voltunk benne, hogy emlékezetes filmet fogunk látni. A rendező tudott mesélni és mi szerettük, ahogy előadta a történeteit. De aztán valahogy már nem tudta a benne rejlő gyereket előcibálni, a drámái pedig vagy középszerűek vagy eléggé feledhetőek lettek. A Tintin nem volt igazán magával ragadó, a Lincolnt Daniel Day-Lewis jelenléte mentette meg, a Kémek hídja sem volt az igazi. A barátságos óriással bizonyíthatott volna, de ezek után már eléggé aggódom a Ready Player One miatt.

A veterán direktor Roald Dahl regényét adaptálhatta. Sophie a londoni árvaházban éldegél, egy este megdöbbenve vesz észre egy óriás alakot, aki gyorsan el is rabolja a lányt és magával viszi az óriások országába. Össze is barátkoznak, mint kiderül, Sophie hatalmas barátja álmokkal foglalkozik és mondhatni ő az egyedüli a fajtája közül, aki barátságosabb és nem eszik embert.

Spielberg a Hadak útjában egy paciról akart mesélni, de eléggé szentimentálisra sikeredett, nagyon félrement, ahogy a „főszereplő” egyébként érdekes megpróbáltatásait próbálta bemutatni. A barátságos óriás szintén csak nyomokban tartalmazza azt a Spielberget, aki olyan kiválóságot adott ki kezei közül, mint a Hook. Sajnos sokszor túlságosan unalmassá, elnyújtottá válik. Ám két igazán nagy problémája van a filmnek. Az egyik az óriás beszéde, Habó ugyanis eléggé furcsán kommunikál, kiforgatja a szavakat, amelyek teljesen más értelműek, mint amire gondol. Nem lehet Geszti Péter verbális csűrés-csavarást elvárni, de azért olykor nagyon is fárasztó. A másik a Sophie-t játszó kislány, az újonc. Ruby Barnhill aranyos és szimpatikus, de meggyőzőnek nem lehet nevezni, Mark Rylance sokkal jobb nála. Vizuálisan abszolút rendben van a film, a látványba nem lehet is lehet belekötni, tökéletes. De sajnos a remek effektek nem elég egy meséhez, Spielberg már nem tud lehengerlő és varázslatos cselekményt úgy bemutatni, mint anno a Hooknál.