Birdman avagy a mellőzés ereje tv spot

Alejandro Iñárritu rendező számára a siker múlékony természete és az egyén fontossága volt különösen fontos a történetben. „Nagyon érdekelt az egóval vívott küzdelem, és az a gondolat, hogy nem számít, milyen sikeres vagy, az mindig illúzió. Olyan dolgokat hajszolsz, melyek révén szerinted az emberek majd többre tartanak, de amikor végre megszerzed őket, hamar rájössz, mennyire átmeneti az az öröm. Riggan nagyon emberi figura, egyfajta Don Quijoténak látom őt. A humor az őt körülvevő közönséges valóság és a fennkölt ambíciók össze nem illéséből, összezavarásából fakad. És ez alapvetően mindannyiunk története. Szeretem a törékeny, bizonytalan figurákat, akiket kétségek és ellentmondások hajtanak – folytatja a rendező. – Riggan egész életében összekeverte a szeretetet a csodálattal. Amikor rájön, hogy az utóbbi nem számít, fájdalmas lecke kezdődik számára, és meg kell tanulnia, hogyan kell szeretni másokat és önmagát.”

Riggan számára a valóság és az illúzió közötti határ papírvékony, sőt néha egyáltalán nem is létezik. „Megerősítést keres, ez az utazás számára az ego utazása – magyarázza a rendező. – A középszerűség elleni küzdelmében az egója – hű barátja és kínzója – egyre ismétli a mintákat, melyeket Riggan maga mögött szeretne hagyni, és szembesíti őt a korlátaival, a megtévesztő lehetőségeivel. Ez az egész egyszerre tragikus és komikus; nagyon valóságos, mégis szürreális. Birdman valójában Riggan szuperegója, és az ő szemszögéből Riggannek elment a józan esze, amikor belevágott ebbe a színdarabba, mely szerinte méltatlan hozzá. Riggan perspektívájából viszont Birdmannek ment el az esze. A kor egészét tekintve mindkettő lényegtelen.”
Iñárritu többi filmjéhez hasonlóan itt is az emberi helyzetek kerülnek középpontba, de ezúttal a komédia és a pátosz, az illúzió és a realitás határán mozog, és ezzel tág teret enged a sokféle értelmezésnek. „Mindig azt mondtam, ha az ember elmúlt 40 éves, és valami nem ijeszti meg igazán, azt nem is érdemes megtennie. Ez a film nagyon megijesztett, méghozzá a legjobb értelemben. Új területre vitt, mely kívül esik a komfortzónámon.”
A film cselekménye a színészek megpróbáltatásai és szenvedései körül bonyolódik, de a rendező általános emberi törekvést lát abban, ahogy a sikert és a beteljesedést hajszolják. „A teljesítmény mai definíciója, hogy az emberek rögtön híresek akarnak lenni, és a siker nem évek hosszú munkájának gyümölcse – mondja. – Egy perc alatt százezer like-ot szerezhetsz, követők ezrei csatlakoznak hozzád az interneten, és sokak számára ez már önmagában eredmény, csakhogy ez nagyon megtévesztő. A közösségi média közvetlensége könnyen eltorzíthatja egyesek valóságérzékelését, különösen olyan emberét, amilyen például Riggan, aki meg akar felelni a népszerűség efféle új követelményének. Mindez új számára, nehéz az átmenet. Ez egy olyan férfi története, aki megpróbálja bizonyítani, hogy ő több, mint egyszerűen „lájkolt” fickó.”

A Riggan által színre vitt darab Raymond Carver novellája, a What We Talk About When We Talk About Love alapján készül. A szeretet és elfogadás kereséséről szól, és motívuma átszövi az egész filmet. „Kamaszkorom óta Carver rajongója vagyok, ez a történet pedig klasszikus – mondja a rendező. – Riggan szeretetre vágyik, és próbál rájönni, honnan jön a szeretet. Megpróbálja rávetíteni a darab némely elemét a saját New York-i életére. És fokról-fokra átváltozik a játszott szereplővé, aki kétségbeesetten keresi a szeretetet.”

„A szereplőválogatás a rendező egyik legfontosabb döntése – mondja Iñárritu. – Olyan színészeket kerestem, akik nem karikatúrát formálnak ezekből a figurákból, hanem megértik az emberi oldalukat és mélységet adnak nekik az abszurd körülmények között is.”
A darab kulcsfigurája természetesen Riggan. Az őt játszó Michael Keaton a legváltozatosabb szerepekben tűnt fel pályája során, köztük volt Tim Burton két Batman-filmje az ő címszereplésével, melyek elindították a szuperhős-filmek sorát. „Michael drámai és komikusi tehetsége egyformán erős, ráadásul azon kevesek közé tartozik, akik valóban viseltek szuperhős-jelmezt – mondja Iñárritu. – Amikor igent mondott a felkérésünkre, tudtam, hogy a film pont olyan lesz, amilyennek terveztem, mert színészi múltjával és szakmai tekintélyével ráerősít a témára, emellett hihetetlenül tehetséges is. A forgatási módszer megkövetelte tőle az abszolút precíz időzítést, az egyes területek közötti váltásokat. Nagyon mélyre ment, fogalmam sincs, hogy csinálta, de öröm volt nézni.”
Naomi Watts játssza Lesleyt, a színésznőt, aki Riggan darabjában debütál a Broadwayn. Watts korábban már dolgozott a rendezővel a 21 gramm című filmben. „Ez volt eddig a legnehezebb munkám, mert nagyon bonyolult és hosszú snitteket vettek fel, sok szereplővel. Nem lehetett hibázni. A forgatásokon általában különböző szögekből veszik fel a jeleneteket, van lehetőség az ismétlésre, ha nem tetszik, amit csináltál. Itt viszont mindenkinek egyszerre kellett a legjobbat nyújtania, és nemcsak a színészeknek, hanem a kellékeseknek, a statisztáknak, és főleg az operatőröknek. Váltóversenyhez hasonlítanám, ahol nem akarsz senkit cserbenhagyni, mert ők is a legjobbat hozzák ki magukból, és állandóan figyelni kell az egész csapatra. Mintha mesterkurzuson vettem volna részt. Nehéz volt, de nagy kihívás, és örültem, hogy egészen új dolgot tapasztalhatok meg. Nagyon összekaptuk magunkat, egy-egy jelenetnek rögtön jónak kellett lennie, mert Alejandro nem tudta később megvágni vagy szerkeszteni. Mindannyian le akartuk nyűgözni, és ha sikerült, volt nagy öröm. Olyan volt, mintha megnyertünk volna egy versenyt az olimpián.”