Dracula (1992)

Drakula történetét mindenki ismeri (akinek csak dereng, itt felelevenítheti az ismereteit). A nagyszerű regényből több mint kétszáz film született, és bár Drakula-rajongók esküsznek az 1931-es verzióra, mi most az 1992-est nézzük meg kicsit közelebbről.

Sokan nem szeretik, vagy nem értik ezt a filmet, ezért arra gondoltam, haladjunk kronológiai sorrendben.  Spoilermentesen lehetetlen róla írni (és amúgy is ismeritek a sztorit) tehát azt mondom, állítsatok a radaron, vegyétek a jeleket és kezdetnek hallgassátok meg Annie Lennox gyönyörű dalát.

A film egy 1462-ben játszódó jelenettel indít. Megtudjuk Drakula (Gary Oldman) miért és hogyan válik halhatatlanná. Érdekesség, hogy a két főszereplőn (Oldman és Ryder) kívül, egy harmadik, a főpap is megmutatkozik, akit Anthony Hopkins alakít (ennek később lesz jelentősége).  A következő jelenet több mint négyszáz évet ugrik.

1897-ben Jonathan Harker (Keanu Reeves) Erdély felé vonatozik. Coppola zseniálisan oldotta meg ezt a jelenetet: Harker a herceg (a szinkronban így fordítják, más verziókban grófnak) levelét olvassa (az első utalás arra, hogy Stoker regénye levélregény; lesz még több is, de azokat nem sorolom fel). Erdély határához érve, a vonat ablakán megjelenik Drakula szempárja. Senki ne gondolja, hogy ez felesleges mozzanat, nagyon is fontos. A narrációból és az aláírásból amúgy is megtudjuk, hogy a herceg leveléről van szó, a szempár megjelenése arra utal, hogy Harker nemcsak Erdély-, de Drakula felségterületének határát is átlépte. Ott, ahol mindennek ő parancsol, és ahol mindent szemmel tart.

Amint Harker beteszi a lábát a varázslatos kastélyba, mindannyiuk sorsa megpecsételődik. (Itt muszáj megjegyzem, hogy az 1931-es verzióban Drakula nem Harkert, hanem Renfieldet látja vendégül, és soha, senki nem fogja úgy mondani a híres „Children of the Night.” mondatot, mint Lugosi Béla. Az 1992-es filmben ez későbbi pillanatban hangzik el, és Mr. Oldman nem ennyire erős akcentussal prezentálja. Tudjuk, hogy zseniális színész, bármit el tud játszani, talán Coppola kérte meg, hogy ne hajazzon Lugosira, talán ő nem akarta, nem tudom.) A film mindenesetre tele van szimbolikus ábrázolásokkal, az egyik ilyen például Drakula palástja, melynek színe és hossza, hatalmának nagyságát tükrözi.

Az árnyékjelenet a film egyik legmeghatározóbb pontja. Természetellenes, ijesztő, egy ideig sejtelmes, aztán gyomorba vágóan nyílt és egyenes (minden gyűlöletét pontosan kifejezve, ahogy Harker nyakát szorongatja).

„Sohasem iszom… bort.”

Néhány percre visszaugrunk a Britanniába, ahol Mina Murray (Winona Ryder) és barátnője, az arisztokrata Lucy Westenra (Sadie Frost, ő egyébként  Jude Law exneje) a hajadonok kíváncsiságával élik, szexuális fantáziával túlfűtött életüket. A helyszín mesés, minden apró részletre odafigyeltek, a horgolt párnáktól kezdve a csodás ruhakölteményekig, aztán következik a kontraszt, Dr. Seward (Richard E. Grant) elmegyógyintézete.

Ami az 1931-es verzióban a cigarettadobozos tükörjelenet, az ebben a filmben a borotválkozós pillanat. Nem nyújtják el hosszan (talán azért, mert már mindenki ismeri) viszont az a hang, amit Drakula hallat, vérfagyasztó. Ezután Harker megismerkedik a herceg három menyasszonyával (egyikőjük Monica Belucci). Gyönyörűek, buják, ember nincs aki ellen tudna állni nekik, azonban megjelenik Drakula, és elkergeti őket. Érdemes megfigyelni a csábítás folyamatát, a hölgyek előbb teljesen természetes emberi mozgásokat produkálnak, ám amikor menniük kell, abnormális mozdulatsort mutatnak (külön gratula Coppolának, ez a természetellenes mozgás minden vámpírhölgyön legalább egyszer megmutatkozik, kivéve Minát.)

Ahogy a herceg Anglia felé közeledik, úgy mozog hatalmának hatósugara. Még csak hajózik, mikor a londoni állatkertből megszökik egy fehér farkas (ennek később még jelentősége lesz). Úti céljához érve vadállati ösztönei felülkerekednek, szörnyeteg képében közösül a megbűvölt Lucyvel. (Coppola egy nőt kért fel – Greta Seacat – hogy segítsen elmagyarázni, irányítani a fiatal színésznőket az erotikus jeleneteknél, mert ő kényelmetlenül érezte magát. Forrás: wiki) Az a pillanat érdekes, mikor Mina meglátja őket. A szörnyeteg, akármennyire is vérszomjas, akármennyire is állati ösztönei hajtják, a lány látványára megtorpan, egy pillanatra felvillan a herceg ifjúkori arca, és azt mondja: „Nem látsz engem.” Hagyja, hogy a lányok elmenjenek, nem fejezi be, amit elkezdett.

„ A közhiedelemmel szemben, a vámpírok, mint a többi éjjeli lény nappal is aktívak, bár nem ez a természetes időszakuk, s ilyenkor gyengébbek. „

A narráció után London nyüzsgő utcáit úgy látjuk, mint egy régi (bár színes) filmet. Egészen addig a pillanatig ez a szaggatott mozgás uralkodik, még a fiatal herceg meg nem pillantja Minát: „Nézz rám.” A herceg tökéletesen kontroll alatt tart mindent, és bár a narrációból kiderül, hogy nappal gyengébb, olyan gyors, hogy a tömegben senki sem veszi észre, amint egyik pillanatról a másikra Mina előtt terem.

Elegáns, előkelő, udvarias, visszafogott és végtelenül vonzó.

A mozgóképíróban Mina sejteti, hogy valahonnan ismeri a herceget, ekkor Drakulának lehetősége van megharapni őt, mégsem teszi. A fehér farkas megjelenik, de a herceg egy szavára engedelmes jószággá válik. Az állat feletti hatalma elbűvöli a lányt. (Szükség volt a farkasra, kellett, hogy Drakula megmutassa „meg tudja óvni” Minát, és mint minden lánynak, neki is imponál a férfi védelmező szerepe.)

Abraham Van Helsing (Anthony Hopkins) professzort akkor látjuk először, mikor denevérekről és vérbetegségekről tart előadást.  (Akinek csak a 2004-es, Hugh Jackman-es Van Helsing ismerős, csalódni fog, ő különben is Gabriel Van Helsing.) A filmben az emberi karakterek közül ő az egyetlen igazán realista; az egyetlen, aki hideg fejjel, racionálisan, kellő objektivitással gondolkodik, és ez meg is látszik Mr. Hopkins játékán.

Racionalitásának ugyan ellent mond, hogy megoldáskeresés közben képes a természetfeletti felé kanyarodni, de amikor megtalálja a választ Lucy vérveszteségére, a hihetetlen hihetővé válik.

„Vámpírok márpedig léteznek.”

A bizonyítás során érdemes megfigyelni azt a jelenetet, mikor Seward doktor – noha ő is a tudományok embere – magyarázatot keres. Szüntelen a békabrekegés. Rendkívül fontos háttérzaj, utalva arra, hogy Drakula mindent figyelemmel kísér. (A narrációból megtudjuk, mely állatok állnak a herceg szolgálatában.) Seward nem talál ésszerű magyarázatot a kérdéseire, mire Van Helsing elkezdi a hipotézist, majd épp olyan gyorsan, mint Drakula a zsúfolt londoni utcán, egyik helyről a másikra terem. A filmből nem derül ki, hogyan volt erre képes, mégis sejtet valamit a tudásáról/képességeiről. Amikor Van Helsing azt mondja: „Halott, és mégsem.” egy holló repül el előttük (még utána is néznek, de nem tudják, hogy az állat hírt visz Drakulának – végül is sokkal gyorsabb szárnyakon, mint békaügetéssel).

„ Az abszint az én szeretője. A Zöld Tündér, aki az abszintban lakik, az Ön lelkét akarja, de mellettem biztonságban van.”

Az abszint jelenetnél Drakula teljesen megbizonyosodik róla, hogy Mina, egykori szerelmének a reinkarnációja. A jelenet érzelemmel teli. Akinek kellően be vannak állítva a metakommunikációs radarjai, veszi Mr. Oldman arcának, hangjának, testbeszédének minden apró rezdülését, és megérti, megérzi azt, amit kell. (Zárójelben mondom, hogy egyedül ennél a jelenetnél láthatunk lassan csordogáló, sárgás színűvé váló vörösvértesteket, utalva arra, hogy az abszint, mely Mina vérében van, hatni kezdett. A film többi vörösvérsejt képkockái szigorúan pirosak és gyorsan folynak.)

Ugrunk egy picit, egészen Mina és Harker esküvőjéig. Nagyon érdekes mozzanat, hogy Harker haja őszülőben van. Először arra gondoltam a túlzott stressz miatt (amit a fogságban tartásakor szenvedett el) de később rájöttem, nem erről van szó.

– Doktor Úr, hogyan halt meg Lucy? Sokat szenvedett?

– Hát… igen, sokat szenvedett… aztán levágtuk a fejét és átszúrtuk a szívét.

Drakula hét különböző formában jelenik meg a filmben (miután halhatatlanná vált): (1) Idős alak, (2) Fiatal alak, (3) Szőrös szörnyeteg, (4) Repülő szörnyeteg, (5) Farkas, (6) Köd, (7) Patkányok. Nem is emlékszem más vámpíros filmre, melyben ennyiféleképpen tűnik fel a főszereplő.

„Drakula feltűnhet pára vagy köd alakjában.”

Zöld ködként látogatja meg Renfieldet (Tom Waits, a híres zenész) aki csúnya halált hal. A játéka egyébként kifogástalan.

Az ágy jelenet nagyon fontos, és végtelenül romantikus. Szavakkal ki sem lehet fejezni, ezért nem is írok róla, inkább arról, hogy mire Harker odaér, már teljesen ősz. Zseniálisnak tartom a hajszínének szimbolikus jelentését: mert minél szorosabb a kötelék Mina és Drakula közt, annál halványabb az ő haja.

„Nagyszerű ember volt életében, felülmúlhatatlan elme.”

Van Helsing tiszteli Drakulát, de ideje, hogy megtalálja a lelki békét. Erdély felé utazva Harker hajszíne újra változóban van: ahogy gyengül a herceg (és ezáltal a közte és Mia közti kötelék), ő úgy nyeri vissza eredeti színét. A lovas hajsza során Drakula cigányai (akik a végsőkig védelmezik) és farkasok, akik hűen szaladnak a kocsija mellett, nem érik el céljukat, nem tudják kellőképpen megóvni.

Ahol kezdődött, ott ér véget minden. Drakula, Mina (aki Elisabeta reinkarnációja) és Van Helsing (akiről most tudjuk meg, hogy előző életében a főpap szerepét játszotta) több mint négyszáz éves kört zárnak le. Drakula halálával Mináról eltűnik az átok, majd mikor felfelé tekint, a templom freskóján meglátja, amint a herceg kedvesével a Menny felé emelkedik.

Olvastam olyan hozzászólásokat, melyek azt állították, a történet elcsépelt. Egy klasszikusról beszélünk, amely mindig újabb és újabb formában jelenik meg. (Ha változatlanul ugyanazt a filmet kéne kötelezően megnézni, akkor természetes, hogy egy idő után elcsépeltté válna, mint bármelyik versszak, melyet ha kell, ha nem ismételnek.)

Volt aki azt írta látványra nem az igazi, gagyi. Erre csak annyit tudok mondani, Coppola nem akart CGI-t használni, ezért amikor azt mondták neki, speciális effektek nélkül lehetetlen megvalósítani, amit szeretne, kirúgta őket, és hagyományos on set, valamint in camera eljárással forgatta le a filmet (forrás: wiki). Az sem elhanyagolható tényező, hogy az alkotás megnyerte a Best Costume Design, a Best Makeup és a Best Sound Effects Editing Oscar díját.

Még egyesek azt mondják nyálas (itt most nem mennék bele, mely vámpírtörténetek nyálasak) mások szerint csak arra volt jó, hogy Mel Brooks megalkossa a Drakula paródiáját (csak szólok, hogy az inkább az 1931-es paródiája; fentebb írtam, hogy Renfield az, aki Erdélybe utazik, ő adja el a Carfax Apátságot, stb…) megint mások szerint nem elég ijesztő (aki ilyesfajta érzelmekre vágyik, nézze meg a Nosferatu-t, aznap garantáltan nem lesz békés álma).

Azt mondom ne essünk abba a hibába, hogy más vámpírfilmekkel hasonlítjuk össze (kivéve persze a Drakula filmeket) mert értelmetlen. Bram Stoker amúgy is akkorát durrantott a sztorival, hogy ha valaki azt hallja vámpír, az első aki eszébe jut, Drakula. Stoker nemcsak halhatatlan karaktert alkotott, de halhatatlan művet is. (Aki kommentben csak annyit képes kipréselni magából, hogy a könyv jobb, inkább ne is írjon semmit, egyrészt mert könyvben szinte minden jobb, másrész ez egy filmes blog. Még valami, a linkek nem dísznek vannak a posztban, aki kattintás nélkül bekérdez, ne várjon semmit.)

A filmről egyéb infókat és érdekességeket itt találtok, nem szaporítom tovább a szót, akinek eddig nem tetszett, ezután sem fog, aki még nem látta, talán megszereti, és akit elbűvölt, az továbbra is a hatása alatt van.