0

Christine / Miss Sloane (2016)

írta Nikodémus

2017-05-christine-moss-sloane-1

Könnyen áltatjuk magunkat azzal, hogy az individualizmus világméretű hódításának ellenére mi azért figyelünk embertársainkra – egy-egy odafordulással, jó szóval, lelkiismeret-könnyítő apró gesztussal. Hogy mégis mennyire áthatja kapcsolatainkat a közöny, arra keserű példát ad két nő, Christine és Miss Sloane nemrég Bluray-en/DVD-n megjelent története.

2017-05-christine-moss-sloane-2Christine Chubbuck (Rebecca Hall remek alakításában) a floridai Sarasotában dolgozó riporterként 1974-ben vált a tömegmédia talán leghírhedtebb alakjává: hozzá fűződik minden idők talán legszörnyűbb tette, melyet valaha élő egyenesben közvetítettek. A szakmai kiteljesedésében és magánéletében egyaránt akadályozott nő többször fenyegetőzött azzal, hogy a nézettség növelése érdekében egyenes adásban lövi főbe magát egy pisztollyal, ám munkatársai annyira nem vették komolyan, hogy végül beváltotta ígéretét. Mivel a véres végkifejlet ismert, Antonio Campos negyedik nagyjátékfilmje elsősorban az odáig elvezető útra koncentrál, aprólékosan bemutatva főhőse gyötrődését. Ahogy illik, korhű díszletezéssel és visszafogott dokumentarizmussal teremt nyomasztó atmoszférát, rendezésének legerősebb aspektusa azonban az, ahogy Christine közvetlen környezetének viselkedését fürkészi. Nincsenek előzmények, sem motivációk, csupán néhány gesztust látunk. A saját álomvilágában lebegő anya (J. Smith-Cameron), a nemtörődöm főnök (Traci Letts) és a kényszeredetten jófejkedő munkatárs (Michael C. Hall) egyaránt hárít, de még a barátnő (Maria Dizzia) is későn eszmél rá, mekkora a baj. S akkor pedig elég egy kis fagyi az érzelmek lecsillapodásához. A zuhanás tehát elkerülhetetlen, melyet a film a valódi történésekhez ragaszkodva, ám néhány emlékezetes pillanattól eltekintve feledhetően rögzít.

2017-05-christine-moss-sloane-3Bár a főcím alatt még reménykednénk, a Miss Sloane korántsem szolgál hasonló dramatikus ívvel, inkább szürke ködfelhőbe burkolja a menet közben felvetődő erkölcsi kérdéseket. John Madden meglepően összefogott, feszesen pergő alkotása ugyanis az abszolút morális nullpontról indít: hőse egy gátlástalan lobbista (Jessica Chastain céltudatos, ugyanakkor árnyalt figuraként formálja meg karakterét), aki a cselekmény kereteként szolgáló kongresszusi meghallgatáson arról beszél, munkája tulajdonképpen az előrelátás művészete. S mintha önbeteljesítő jóslatot figyelnénk: a vesztettnek látszó ügyhöz csatlakozva elképesztő hullámvasutat kreál egy fegyverviselés elleni törvény tervezete körüli kampányból. Munkája során mindent és mindenkit felhasznál céljának elérése érdekében, s a pattogós párbeszédeken, illetve a csavaros forgatókönyvön túl filmünk talán legfőbb erénye, hogy szüntelen érzékelteti, főszereplője micsoda testi-lelki pusztítást visz végbe a vele kapcsolatba kerülő emberekben. No nem mintha Sloane érinthetetlen figura lenne: idővel kiderül, őt magát is súlyos függőségek gyötrik, és az erkölcsi megfontolások következetes kizárása még számára sem folytatható a végtelenségig – némán tűrő lelkiismerete egyszer csak fellázad.

Legújabb munkájában Campos személyes karakterdrámába, Madden pedig komor politikai thrillerbe csomagolva beszél ugyanarról az alapproblémáról: a bizalom végzetes megrendüléséről, mely nemcsak a végletekig individualizált egyént, hanem korunk egész társadalmát mérgezi. A filmjeik nyomán előttünk kirajzolódó részvétlenség arca bizony nem szép látvány – szomorú, egyben felkavaró élmény, hogy megpillantásához gyakran elég csak tükörbe néznünk.

(Megjelent: Új Ember, 2017. május)


Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


8 − hét =