1

Üstökön ragad – Comet / The One I Love (2014)

írta Nikodémus

2015-08-comet-the-one-i-love-1

A Cometről korábban itt írt Koimbra.

Földöntúli, lélekrezegtető izgalom és vaksötét, zsibbasztó kétségbeesés – a legtöbb valamirevaló romantikus darab megénekli a szerelem érzelmi skálájának e két szélső pontját, sőt, a mívesebbek egyenesen a két érzés szívszakasztó egyidejűségéről tudósítanak. Nem vitás, paradox dolog ez a szerelem (néhányak egyenesen az őrülettel azonosítják), s az idén bemutatott A szerelem üstököse (Comet) és a The One I Love (magyarul Az, akit szeretek) egyaránt az emberi párkapcsolatok eredendő ellentmondásosságát hangsúlyozza.

2015-08-comet-the-one-i-love-2

Sam Esmail első egészestés rendezése mindezek dacára úgy indul, mint egy sokadszorra látott, rém unalmas romantikus vígjáték: Dell (Justin Long) hangját halljuk, amint idegesen morgolódik, majd virággal a kezében egy ajtó előtt szorong. Minden valószínűség szerint szíve választottjához jött, ám mielőtt kiderülne, ki nyit ajtót, ugrunk egyet az időben. Üstökös közeledik az amerikai kisváros felé, emberünk türelmetlenül várakozik a szokatlan égi jelenség megfigyelésére összegyűlt sorban, amikor Kim (Emmy Rossum) megmenti egy gázoló autótól. A fiú egészen valószerűtlen történések és már-már szürreális dialógusok nyomán végül randira hívja a lányt, mi pedig egy hatéves kapcsolat egyedülálló érzelmi hullámvasútjára ülhetünk fel. Természetesen nem-lineárisan elmesélve, hisz valamivel frissíteni kell a megfáradt zsánert. Esmail szerencsére nem elégszik meg csupán ennyivel, narratív megoldásának fontos dramaturgiai célja van. Kozmikusnak érzett emóciókról és biliben dúló viharokról, szükségszerűség és esetlegesség egymásra hatásáról elmélkedik a rendező, miközben egy kapcsolat dinamikáján keresztül mutatja be a szerelemben mindig szívszakasztó „mi lett volna, ha…” dilemmáját. A meghozott döntés után is mardosó kétséget, mely a nyughatatlan lelkek keresztje. A főszereplők virtuóz, odaadó játékával fűszerezett, mindössze másfél órás film igazi kortárs indie-románc: szereplői Z-generációs figurák, akik különös túlreflektáltsággal, popkulturális kódokban beszélnek, folyton okoseszközeiken lógnak, mégis, alig képesek koherensen kifejezni érzelmeiket. A világ összezsugorodott körülöttük, nekik pedig nincs türelmük az elköteleződés mérlegeléséhez.

2015-08-comet-the-one-i-love-3

Szinte az ellenkező végpontból bomlik ki Charlie McDowell, szintén elsőfilmes rendező munkája, a One I Love, hisz a kezdőjelenetben minden romantikus komédia antitézisét, egy házasságterapeutánál gyötrődő, apatikus párt látunk. Ethan (Mark Duplass) és Sophie (Elisabeth Moss) a férj félrelépése után próbálja rendbe hozni házasságát, s amikor már a közös múltbéli kalandok felmelegítése sem segít, váratlan ajánlatot kapnak: utazzanak el egy hétvégi házba kettesben, lazítani. A vidék csodás, a ház otthonos, a kert gyönyörű: minden adott egy tökéletes hétvégéhez. A film azonban komoly meglepetéseket tartogat a habkönnyű nyáresti filmre számító nézőnek, aki nemsokára azon kapja magát, hogy – miként a filmbéli pár – egyre azon töri a fejét, hogy saját illúzióit szereti-e társában, azt, akit megismert, vagy azt, akivé azóta vált. A film ezt egy radikális, elevenbe vágó csavarral éri el, s még ezután is képes emelni a tétet: oknyomozós thriller vagy sötét kamaradráma helyett megmarad eredeti ösvényén, valóságérzékelésünk ellentmondásosságának vizsgálatánál. Felzaklató élmény a One I Love, hiszen döntéseink töredékességére világít rá egy olyan korban, amikor kitüntetett kultusza van a tökéletességnek.

2015-08-comet-the-one-i-love-4

Bárhogy is érezzünk társunk iránt, elköteleződésünkből nem spórolhatjuk ki a bizalmat és az elfogadást. E fűszer nélkül csupán közösen vergődő, minduntalan egymást sebző pár lehetünk. Ez a túlcukrozott romkomok által agyonhallgatott valóság az, amivel két filmünk üstökön ragad – sőt, szíven üt.

(Megjelent: Új Ember, 2015. július)


Egy komment

  1. A kettő közül a Comet tetszett jobban, viszont a történet a The One I Love esetében volt érdekesebb.
    A problémám a One I Love-val, hogy nem fogott meg, nem szippantott be. Pedig olyan érdekességet és rejtélyt kínál, amiről úgy gondolom, hogy másfél órán keresztül oda kellene tapasztania a képernyő elé. Persze érdekelt, hogy mi lesz, hogy mi fog történni, de úgy érzem, hogy ez nagyobbat is durranhatott volna.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


× 8 = harminc kettő