Hamarosan bedübörög a mozikba Godzilla, ennek apropóján essen szó egy régebbi tervezetről. Terry Rossio és Ted Eliott a 90-es évek elején írta a Godzilla vs The Gryphon forgatókönyvét, amely felkeltette Jan de Bont érdeklődését. A holland filmes volt az operatőre az Elemi ösztönnek, a Halálos fegyver 3-nak illetve az Egyenesen át sci-fi drámának és rendezői bemutatkozását, a Féktelenül akciófilmet is elégedettség övezte. De Bont ki is nézte magának a Rossio-ék szkriptjét, ám a TriStar nem volt hajlandó 130 millió dollárt adni a produkcióra. Ekkor lépett a fedélzetre Roland Emmerich és Dean Devlin, hozták saját elképzelésüket is, amellyel már jobban ki volt békülve a stúdió.
Balra a Stan Winston által készített design-t láthatjátok. De nézzük az eredeti elképzelés történetét: Valahol Alaszka jeges vizein egy hajó megpróbál felkutatni egy reaktormagot, amelyet a hidegháborúbú alatt hagytak itt az oroszok. Valami balul sül el és egy hatalmas robbanás következtében megsemmisül a hajó. Egy hasadék nyílik, amelyen keresztül érdekes, vérnek látszó dolog szivárog. Az amerikai kormány tudósa, Keith Llewllyn érkezik a helyszínre, hogy utánajárjon a robbanásnak.
Katonák rakják hordókba a felszínre jött anyagot, Keith és néhány kollégája pedig az üregben nézelődve rálel egy hatalmas szörnyre, ami magához tér és véletlenül megöli az egész csapatot. Majd a Kirula szigetek felé veszi az irányt. Egy halász nevezi el a lényt Godzillának, mert szerinte ugyanúgy néz ki a szörny, mint egy japán legendában. Olvasd tovább


Rögtön egy afféle kivétellel indítanám a mondandómat, hiszen az Oscar-t a kritikusok alaposan lehúzták, de a kasszáknál sem aratott nagy sikert. Sylvester Stallone ezzel a filmmel akart alapozni a vígjáték műfajában, hiszen ha már a nagy riválisnak, Arnold Schwarzeneggernek sikerült, akkor neki miért ne menne. De miután az Állj, vagy lő a mamám is befürdött, expeditíven lesöpörte az asztaláról a szóba jöhető komédiákat. Pedig az Oscar egy bármikor újranézhető, kacagtató film egy maffiózó egy napjáról, aki jó útra akar térni. Valószínűleg a zseniális magyar szinkronnak köszönheti, hogy itthon klasszikusként tekintünk rá. Állítólag eredeti nyelven tényleg nem igazán élvezhető. És hogy melyik film remake-je? 1967-ben került terítékre a francia Oscar, amelyben a kor nagy nevettetője, Louis de Funès szórhatta a poénokat. Tudtátok, csak nem sejtettétek, ugye? 






