FilmDROID 
Non-stop: Liam Neesonnak egy repülőn kell megtalálnia egy gyilkost, nehéz ügy.
francia
Heti bemutatók
Fogságban (Prisoners): Keller Dover lányának nyoma vész. A rendőrségnek van gyanúsítottja, de bizonyíték hiányában elengedik. Az apa azonban nem ül ölbe tett kézzel, saját maga próbálja kiszedni a feltételezett emberrablóból, hogy hol lehet a lánya.
Molière két keréken / Cézárnak meg kell halnia
írta Nikodémus
Legkésőbb a hatvanas években, az európai szerzői film megjelenésével megszaporodott a többszörösen önreflexív filmek száma. Azon túl, hogy szinte minden akkori neves rendező készített legalább egy ilyen alkotást pályája során, a változatos tematikájú zsáner két legizgalmasabb jellemzője a „kialakulás”, a próbafolyamat leplezetlen bemutatása, illetve a résztvevők életére való hatás, vagyis az, hogy csupán játsszák-e vagy élik is a drámát. A Molière két keréken és a Cézárnak meg kell halnia – miközben tiszteleg a két nemzet (a francia, illetve az olasz) modernista filmjei előtt – tulajdonképpen kiegészíti egymást e két kérdés mentén.
Heti bemutatók
Az elnök végveszélyben (White House Down): Channing Tatum megmenti az Elnököt. Roland Emmerich ezúttal a Fehér Ház folyosóin akciózik, rendezésére valamiért nem voltak vevők az amerikaiak. Olvasd tovább
Heti bemutatók
Vasember 3 (Iron Man 3): Shane Black rendezésében készült el a harmadik rész, ahol a playboy milliomos emberbarát címszereplő Mandarinnal veszi fel a küzdelmet. Ben Kingsley játssza Mandarint, Guy Pearce Aldrich Killiant formálja meg.
Heti bemutatók
G.I. Joe: Megtorlás (G.I Joe: Retaliation): A Fehér Házban már a Kobrák az urak, Zartan pózol Elnökként. Ha már így alakult ki is iktatja a a G.I. Joe-kat, alig páran élik túl a mészárlást, de ők felveszik a kesztyűt és visszavágnak.
Heti néznivaló – Bin Láden és magyar sci-fi
Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajsza (Zero Dark Thirty): Kathryn Bigelow agyondicsért filmje, amelyben Jessica Chastain 12 éven keresztül próbálja kideríteni, hogy hol lehet az Al Kaida vezére.
Fehér éjszaka (Nuit Blanche)
Hozzá vagyunk szok(at)va az amerikai akciófilmekhez, a nagy csinnadrattával beharangozott sok látványos lövöldözést és izgalmas üldözést ígérő produkciókról azonban elég hamar kiderül, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja. Külön öröm, ha a műfajban más ország is képviselteti magát idehaza. Persze a szép színes bollywoodi énekelgetős-táncolgatós, olykor 3 órás alkotásokra a mozikban nem lenne túl nagy a kereslet (DVD-n olykor felbukkan néhány), de azért néha-néha befut egy-két emlékezetes darab más országokból, gondoljunk csak az Ong Bakra, vagy a Chocolate – A harc szelleme, esetleg A rajtaütésre. Nos igen, ezek már másféle akciót ígérnek, keményebb test-test elleni küzdelmet. De mi van, ha valaki inkább a megszokott rohangálós, üldözős, lövöldözős filmre vágyik? Nos, a franciák néha meg tudják lepni az embert és itt nem a Luc Besson-féle átlagos, viszonylag nézhető, de gyorsan elfelejthető termékekről van szó.
A Fehér éjszaka gyakorlatilag szép csendben, mindenféle felhajtás nélkül kúszott be a mozikba. Talán azért, mert nem egy nagy nevű rendező készítette és nem egy világsztár (Tomer Sisley esetleg a nem túl emlékezetes Largo Winchből lehet ismerős) a főszereplő és igen, azért is mert nem Besson volt a producer (még jó). Olvasd tovább
Emberek és istenek (2010)
írta Nikodémus
„Nyugtalan a szívünk, amíg benned meg nem nyugszik.”
(Szent Ágoston)
Noha nem tudok róla, hogy Xavier Beauvois filmrendező vallásos lenne, legújabb alkotása, a tavaly Cannes-i fődíjjal kitüntetett Emberek és istenek azonban megdöbbentő könnyedséggel jut el egy olyan tartományba, aminek eléréséről a legtöbb, deklaráltan hívőkhöz szóló mozi még csak nem is álmodhat.
Röviden: Colombiana
Luc Besson pályafutásának egyik ékköve a Leon, a profi, ekkor még senki nem gondolta volna, hogy évek múltán a francia filmes aprópénzre váltja tehetségét. Vagy egyszerűen csak kiürült zsenijét tartalmazó csupor. Dolgozott a Leon, a profi folytatásának a forgatókönyvén, de mivel egyre kevesebb esély volt arra, hogy valaha is leforgathassa inkább fogta magát és átültette egy másik történetbe, ennek eredménye a Colombiana. A történetre nem kell hosszú sorokat pazarolni, egy nő bosszút akar állni a szüleit meggyilkoló gengszterfőnökön. Zoe Saldanára hárult a feladat, hogy megformálja a rettenthetetlen bérgyilkosnőt, ami már eleve felvet egy nagy kérdést. Egy ránézésre is 40 kilós nő fogja leverni az ellene felsorakoztatott gazembereket? Szó sincs erről, legalább erre figyeltek, hogy ne vívjon közelharcot, sőt nem is ront ajtótokostól a házba, mint régen kigyúrt férfi kollégái. Ha Stallonénak vagy Schwarzeneggernek anno nem tetszett valami vagy el akart intézni egy fontos ügyet hát fogott egy gépfegyvert és bebattyogott a célpont házába és még pár egysoros aranyköpésre is maradt idejük. Saldana ezzel szemben szótlanul tesz a dolgát, kihasználja a fedezékeket, kúszik, mászik, oson egyik szellőzőből a másikba, lehetőleg elkerüli, hogy összeakadjon a gengsztercsapatokkal vagy a SWAT kommandóval. A dialógusokra már kevesebb figyelmet fordítottak, illetve mintha egyáltalán nem is törődtek volna vele, leírták, ami eszükbe jutott. Összecsapottnak tűnik, ezt támasztja alá, hogy az egyes fordulatok nélkülöznek mindenféle kreativitást. De hova loholtak, miért siettek a szkripttel? Van esetleg valamiféle verseny az egy éjszaka alatt összetoldozott-foltozott forgatókönyvek között? A romantikus szál beleerőltetése valamilyen szinten érthető, hadd lássa a néző, hogy a hősnő egy érző lélek és nem csak a revans gondolata kering a fejében. Michael Vartan karaktere sajnos csúnyán parlagon marad, nem tudják érdekessé tenni, mindenesetre a krokodilos plüssállat poén szinten hatalmasat szól (A fenevadot látta valaki?) Olivier Megaton, a Besson istálló megbízható iparosa azért megtette, amit megkövetelt főnöke, sikerült az átlagos, egyszerű történetből egy korrekt és fogyasztható, szórakoztató akciófilmet kreálnia. Cataleya akciója nem más, mint az író-producer újabb futószalagon gyártott műve, ami miatt egyetlen izzadtságcsepp sem gördülhetett le homlokán, pont beleillik az utóbbi időben gyártott alkotásai közé.
A dicsőség ösvényei (Paths of Glory, 1957)
A filmről Doro is írt.
A század első világégését az I. világháborút többször is bemutatták a mozik képernyőjén, de csak nagyon kevés emlékezetes darab készült ebben a témában. 1930 különösen emlékezetes évszám az I. világháborús filmek életében, hiszen ebben az évben érkezett a Nyugaton a helyzet változatlan, A pokol angyalai és a Hajnali őrjárat című legendás filmek. Az 1971-es háborús dráma a Johnny háborúba megy és a 10 évvel később készült, Mel Gibson számára áttörést jelentő Gallipoli című alkotások szintén megérdemlik a zseniális jelzőt. Ne felejtsük el az Arábiai Lawrence-t sem, amely szintén az I. világháború időszakába kalauzolja el a nézőt, és sokan minden idők egyik legjobb filmjeként tartják számon, viszont nem nevezhetjük igazán háborús filmnek. A legtöbb néző és kritikus egybehangzó véleménye szerint, a legjobb I. világháborús film jelzőjét Stanley Kubrick 1957-es fekete-fehér háborús drámája, A dicsőség ösvényei című Humphrey Cobb adaptáció érdemelte ki.
Röviden: Nikita (1990)
Luc Besson régen nem adta a nevét mindenféle középszerű akciófilmhez, nem ontotta magából az átlagos forgatókönyveket. Először klasszikusokat alkotott, csak miután már letett az asztalra vagy fél tucat emlékezetes alkotást csak ezután dőlt hátra és úgy döntött, hogy jöhet a várva várt lazulás. A francia filmes arról nem mondott le, hogy olyan női karaktereket írjon, akik nem nyavalyognak azon, ha letörik a körmük. Nikita egy csapattal betör egy patikába, azaz a lány gyakorlatilag képtelen bármire is, a napi adagját akarja, csak így tud élni. A jól induló rablást a gyorsan befutó rendőri erők fékezik meg, a félig kábult lány is lepuffant egy bátor zsarut. Úgy tűnik számára is véget ért a bódultságban töltött élete, a bíróság ítélete alapján a napjai meg vannak számlálva, ám egy ajánlattal állnak elé: vagy a kormány egyik nagyon titkos ügynöke lesz vagy mire kettőt pislog a koporsóban végzi. Nikita kiképzése megkezdődik, hamarosan nehéz feladatok elé állítják. Anne Parillaud tökéletes választásnak bizonyult a főszerepre, az elején még kábultan néz ki a fejéből, később a kiképzése alatt vadócként viselkedik, úgy tűnik nem lehet megszelídíteni, majd a sikeres vizsga után a való életben való visszatérésekor szerelmes tekintettel néz barátjára. A jellemfejlődése kézzel fogható, arcán rengeteg érzelem suhan keresztül, minden pillanatban remekül megállja a helyét. Tchéky Kairo formálja meg az összekötő tisztjét, ha úgy tetszik a mentorát, ő nem a szavak embere, inkább keveset beszél és akkor sem hangosan. Besson ügyesen vezeti végig az egész filmet, le a kalappal előtte, minden a helyén van, az akciótól kezdve a drámáig és a főhősnőnek is lehet szurkolni. 90 %-ot megérdemel a produkció, kár, hogy a Maggie Q főszereplésével készült sorozat ehhez képest túlságosan is gyenge.
