Corpus Christi (Boze Ciało, 2019)

írta Nikodémus

Mindig van lejjebb. A vállalás, amit egykor tettél, a döntés amit egykor hoztál, egyre halványul az idővel, és a hétköznapi apró kompromisszumok lassan-lassan teljesen megölik. Egy kis “buli”, némi “ez most megérdemlem”, és lassan már ki sem látsz megalkuvásaid hálójából. Legyenek szóra sem érdemes hibák vagy szépen háziasított bűnöcskék, szürkül az eszmény: a mennyiség előbb-utóbb győz. S ha jön valaki, aki emlékeztet erre? Nincs annál pocsékabb érzés. A tudat, hogy jó voltam, de a másik fölém nőtt, megnyitja a szégyen és a düh legsötétebb kapuit. Nagyjából erről szól Jan Komasa még tavaly elkészült, ám idén, koronavírus idején robbanó filmje, a Corpus Christi. És persze szálkáról meg gerendáról, Isten- avagy egyházképről és a kereszténység válságáról, képmutatásról és bűnbánatról.

Daniel (Bartos Bieleina) épp társaival készül a napi műszakra. A fiatalkorúak börtönében vagyunk, valahol Lengyelországban. Miközben a nagymenők épp megerőszakolják az egyik társukat, őt őrnek állítjak, ha jönne a felügyelő. Nincs tehát a hierarchia legalján, de elég mélyen van ahhoz, hogy a benne pislákoló emberi azt kiabálja belülről, meneküljön. A kiutat a hitben látja: készségesen minisztrál a börtönlelkésznek (Lukasz Simlat), és boldogan felöltené a reverendát is, de nem lehet, a szeminárium nem fogadja. Kiábrándultan buszozik a távoli falucska faüzemébe egy újabb melóra, ám mikor leszáll, vonzást érez: bemegy a templomba, beül a padba, és egy fiatal lánynak (Eliza Rycembel) azt mondja, ő valójában pap. Vágyvezéreltség, pillanatnyi megingás vagy szimpla menőzés? Egyelőre eldönthetetlen, mi pedig felcsigázva várjuk, mik lesznek ennek a kegyes hazugságnak a következményei.

S lesznek bizony bőven, hősünk ugyanis épp olyan szituációba csöppen, hogy az öreg plébános gyógykezelésre vonul, őt pedig alkalmasnak látják a közösség vezetésére. Daniel gondosan rejtegeti tetkóit, a keresztkérdések elől kitér, és a bevállalt lódítás kényszere alatt pörgő aggyal igyekszik mindent a mese részévé tenni. A filmötlet zseniális (és amúgy igaz történeten alapul): egyre fokozódó izgalommal várjuk, mi fog történni. Komasa azonban nem a krimi-szálra koncentrál, viszonylag gyorsan főhősére és az őt körülvevő karakterekre tereli a fókuszt. Mi mozgatja az égő tekintetű, kissé teátrális, ám elképesztően karizmatikus srácot? Kik ezek az emberek, akikkel elkezd foglalkozni? S itt a nagy ellentmondás: Daniel hazugként megpróbál őszinte lenni, és ez csaknem lelki forradalmat robbant ki a faluban, amely maga is traumákkal küszködik. Nem is kevéssel. Az álpap pedig (talán évtizedek óta először) végre odafigyel híveire. Gesztusai szokatlanok, észjárása meglepő, ám valóban úgy tűnik, a szeretet vezérli. Lelkipásztorként működik.

Komasa pedig minden alárendel a lényegnek: rendezése sallangmentes, gyakran ellipszissel él, és rendkívül nyers: nyoma sincs benne annak a hamis, rózsaszín mű-áhítatnak, ami annyi más hasonló alkotást körbeleng. Képei pontosak, jelenetezése húsba vág, fogalmazása pedig érezteti a nézővel: van ugyan választásunk, a történet mégis a sors által rendelt végzet felé robog, elkerülhetetlenül. Kicsit talán túl egyértelműen. Mert a szimbolizmus érthető, a példázat szintén, és a katarzis sem marad el, ám ha a stáblista lepergése után függetlenítjük magunkat a film kétségkívül szuggesztív képeinek emlékétől, egyre több a kérdőjel. Nem, nincs szó arról, hogy Komasa alkotása keresztény- vagy egyházellenes lenne (ahogy arról sem, hogy elszántan védelmezné azt), inkább szándékainak tisztázatlansága tűnik elő. A szentségekkel való súlyos visszaélés például reflektálatlan marad, és úgy tűnik, mintha a rendező maga is elfelejtené, hogy a mise lényege messze-messze több egy-egy hangzatos/hatásos prédikációnál. Aztán ott a finálé, mely értelmezhető jelképes pokolraszállásként, a végzet diadalaként vagy akár a mártír-sors kegyetlen elmaradásaként is. Nemcsak lehet, érdemes is rajta gondolkodni.

A Corpus Christi eddig lazán az év filmje, s egyben kényelmetlenül éles tükör: még ha torzít is itt-ott, nehezére esik belenézni hívőnek, keresőnek, ateistának egyaránt. Történelmi időket élünk: egy ezredéve építgetett struktúra omlik lassan össze körülöttünk, miközben tisztes farizeusként mi is megelégedünk a kevesebbel – hívják azt vasárnapi templombajárásnak, kulturális kereszténységnek vagy egyszerűen csak gyakorlati materializmusnak. Mindig van lejjebb. Pedig Krisztus hozzánk akar szólni: a szegényeken, a megvetetteken vagy akár egy bűnös álpapon keresztül. Szeretne kitörni a tabernákulumból, ahová bezártuk.