Molière két keréken / Cézárnak meg kell halnia

írta Nikodémus

Legkésőbb a hatvanas években, az európai szerzői film megjelenésével megszaporodott a többszörösen önreflexív filmek száma. Azon túl, hogy szinte minden akkori neves rendező készített legalább egy ilyen alkotást pályája során, a változatos tematikájú zsáner két legizgalmasabb jellemzője a „kialakulás”, a próbafolyamat leplezetlen bemutatása, illetve a résztvevők életére való hatás, vagyis az, hogy csupán játsszák-e vagy élik is a drámát. A Molière két keréken és a Cézárnak meg kell halnia – miközben tiszteleg a két nemzet (a francia, illetve az olasz) modernista filmjei előtt – tulajdonképpen kiegészíti egymást e két kérdés mentén.

Philippe Le Guay filmje, a Molière két keréken már címében is jelzi referenciáját: itt bizony a nagy francia drámaköltőről lesz szó, mégpedig két kitűnő színész előadásában. Gauthier (Lambert Wilson), a valaha szebb időket megélt, jelenleg tévésorozatból megélő színész felkeresi vidéken elbújt barátját, Tanneurt (Fabrice Luchini). Színpadi visszatérést ajánl neki, mégpedig a nagy nevettető Mizantróp című darabjával, s még azt is felajánlja, hogy választhat, hogyan osztozzanak meg a két főszerepen. Tanneur persze húzódozik, de elkezdődik valamiféle gyakorlás, s közben képbe kerül két nő is. Wilson és Luchini meggyőzően adják a nyavalygó művész-értelmiségit, a képek szépek, a cselekmény kellemesen csordogál, mégis, hiányzik valami. Le Guay filmje okosan igyekszik egyensúlyozni a kialakuló próbafolyamat és a szereplők magánéletének alakulása között, s nem árt az a franciásan könnyed hangvétel sem, mely a forgatókönyvet körüllengi. Hőseink nekibuzdulnak, majd elbizonytalanodnak, zsörtölődnek és lelkesednek… és bicikliznek rendületlenül. Ők legalább sejtik, merre haladnak, ám hogy a film hova tart, már nehezebb megállapítani, zavarunkat pedig tovább növeli a szokatlanul komor befejezés.

Nem így Paolo és Vittorio Taviani Arany Medvét nyert áldokumentumfilmje, a Cézárnak meg kell halnia, mely nem rejtegeti kártyáit: kapásból egyértelművé teszi, hogy nem lesz itt semmilyen nevetgélés. Kirobbanó sikerű finálét látunk, zúgó vastaps, megkönnyebbült, boldog szereplők, majd csend, éjszaka, s záródik a börtönajtó. Majd visszaugrunk az időben, s egy drámaterápiás meghallgatáson találjuk magunkat, ahol a börtön lakói mutathatják meg tehetségüket. A megtanulandó darab Shakespeare Julius Caesar-ja, a szereplők pedig kissé bumfordian próbálnak megfelelni az elképzelt alakításnak. Az első gesztusok kicsit ripacskodóak, ám lassan belemelegszik mindenki, s tulajdonképpen nem is a darabot élveboncoló próba folyamatát látjuk, hanem a börtön különböző tereiben eljátszott próbajeleneteket. Ez utóbbiak gyönyörűen vannak megkomponálva, s érezhető, hogy a darab előrehaladtával színészeink is egyre jobban ráéreznek a játék ízére – arra a játékra, mely egy ponton számukra is véresen komollyá válik. Számtalan apró ötlet színesíti e jeleneteket, tovább gazdagítva a „börtön – hatalom – árulás – viszály” kulcsszavak körül forgó eseményeket. A szikár fekete-fehér aztán a császárhalál utáni vérgőzös polgárháború során színesbe vált, jelezve, hogy elérkeztünk a tulajdonképpeni előadáshoz.

A művész meghasonlásának klasszikus példája, hogy élete összeomlik, előadása viszont tomboló siker. Nos, erről egyik filmben sincs szó. A Molière két keréken végén egyszerűen elmarad az az előadás, amire annyit készültünk, ugyanakkor a főszereplők komolyan elgondolkodnak életükön a darabbal való (újra)találkozás kapcsán. A Cézárnak meg kell halnia fordít egyet mindezen: a mű megszületik, a siker egyértelmű, ám a résztvevők jellemfejlődéséből csak egy zárójelenetnyit látunk, s ott is elhangzik egy olyan mondat, mely teljesen fölösleges, hiszen a képek mindennél erősebben beszélnek. S tulajdonképpen valami ilyesmire lenne való a film, nem a verbális, esetünkben túlbeszélt önreflexivitásra.