Röviden: Back to Black / Bob Marley: One Love / A popzene legjobb éjszakája

írta Nikodémus

Back to Black – Van ugye ez a 27-es szabály a rockzene hajnalától kezdve, amibe Janis Joplintól Jimi Hendrixen át tragikus módon Amy Winehouse is beleesett. Csakhogy az ő sorsát már élő egyenesben, a közösségi média révén követhettük figyelemmel. Dukál tehát a nagyjátékfilm (főleg a zenész-életrajzi mozik kétes értékű fellendülésének idején), Sam Taylor-Johnson neve pedig adott némi okot a bizalomra. Ő ugyanis kezdésként egész pofás John Lennon-filmet tett le az asztalra (főszerepben későbbi férjével, Aaron Taylor-Johnsonnal). A Winehouse életét és karrierjét feldolgozó legfrissebb alkotása azonban annyira hatástalan, hogy az elhunyt sztár nevében a nézőnek kell érte elnézést kérnie. A kissé butácska fruskaként bemutatott Winehouse ösztönös tehetségnek van kikiáltva (miközben egyetlen dal születését mutatják meg kb. 2 percben), szegény feje vesztére pedig rossz társaságba keveredett. Egyszerűen ez a lecsúszás egyedüli oka: a káros barát (Jack O’Connell). Nehéz innen nyerni, pedig Marisa Abela és O’Connell mindent belead a szerepbe, az apuka (Eddie Marsan) pedig aggódva tördeli a kezét, jaj, mi lesz ebből. Megmondom: filmkatasztrófa, merthogy a játékidő felétől már annyira kínos és hamis az egész, hogy csak a stáblistát várjuk. Ott pedig megvilágosodunk: a való életbeli apuka a producer. Hát ezért a sok-sok ferdítés…

Bob Marley: One Love – Sajnos nem jár jobban Bob Marley sem, pedig egy komoly, az életpálya ellentmondásait árnyaltan bemutató adaptációhoz már a történelmi távlat is meglenne. Reinaldo Marcus Green rendező azonban még arra se veszi a fáradságot, hogy koherens történetet rakjon össze ikonja mögé. Egy rövid időszakot ragad ki hőse karrierjéből, és már a nyitósnittekben mennybe meneszti. Azzal pedig, aki hibátlan karakterként indít (és végig az is marad), képtelenség azonosulni. Felvillan pár dolog Jamaica zivataros történelméből, a közösségért való kiállásról és a bandaháborúk között hirdetett békéről, de mind-mind fals jelszó marad csupán. Kingsley Ben-Adir-on nem múlik semmi, de ami egyszerűen nincs megírva a számára, azt ő se tudja életre kelteni. Teljes érdektelenséggel pocsékolódik el a majd’ kétórányi játékidő, kizárólag a slágerek maradnak meg az élményből.

A popzene legjobb éjszakája (The Greatest Night in Pop) – Tudom, nem korrekt az összehasonlítás, de a játékfilmes kínlódások után egész más ligában mozog ez a dokumentumfilm, amiben minden megvolt ahhoz, hogy tényleg nagyot szóljon. Híres eset, híres muzsikusok, egyedülálló kezdeményezés és – az utókor szerencséjére – mindvégig forgó kamerák. A popzene legjobb éjszakája a We Are the World Afrika-segítő himnuszának kalandos zenei felvételét meséli el, előzményekkel és következményekkel együtt. A legtöbbet persze Lionel Ritchie beszél benne (hisz ő írta a dalt, no meg tényleg be nem áll a szája), de a felvétel leszervezésének kihívásai és a zenészegók kezelése is izgalmasan vannak bemutatva. S akad egy-két nagy pillanat. amikor a projektben eredetileg nem is szereplő Michael Jackson egyszerűen odaáll a mikrofon mögé, és spontán elénekli a dalt; ahogy Cindy Lauper kissé nagyra nőtt öntudatát elegánsan lekezelik a társak; vagy amikor Bob Dylan megakad, és a maga aranyosan teszetosza módján segítséget kér a felvétel befejezéséhez. Bao Nguyen tökéletes ütemérzékkel formál dramaturgiát, tol előre és háttérbe szereplőket, csal ki fontos mondatokat – na ilyen egy jó, szórakoztató és maradandó doksi.