0

A néma forradalom (Das schweigende Klassenzimmer)

írta Nikodémus

1956 egy csoda. Egy kicsi nép Európa közepén megelégeli a rákényszerített elnyomást, és mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, egyszerűen kihajtja fejét a rabigából, feláll, és szabad népként kezd el viselkedni. Egyre fogyatkozó szemtanúk számolnak be a magyar forradalom és szabadságharc 13 napjának euforikus hangulatáról, ami példátlan élmény nemcsak hazánk, de a világ történelmében is. Hogy a nagyhatalmak vezetőit hogy érintette mindez, azt tudjuk, egy szomszédos állam egyszerű fiának-lányának nézőpontja azonban többnyire feledésre van ítélve. Lars Kraume filmjének, A néma forradalomnak talán ez a legfőbb értéke: történelmi távlat helyett kortárs szemszögből láttatja a magyar forradalmat és annak leverését.

A berlini fal még nem áll ugyan, de a kettéosztott Berlinben csak szigorú ellenőrzés mellett lehet átslisszolni keletről nyugatra. Filmünk főhősei, egy érettségiző diákcsapat nem is akar mást, mint látni egy jó mozifilmet. Annál meglepőbb, hogy Anita Ekberg dús bájai helyett utólag a vetítés előtti filmhíradó ragadja meg őket igazán, miszerint az otthoni propagandával szemben Magyarországon nem fasiszta lázongás, hanem méltóságteljes forradalom zajlik. Másnap az osztály hangadói (Leonard Scheicher, Tom Gramenz, Jonas Dassler) némi vita és egy többségi szavazás után elhatározzák, a tanóra elején két percig tüntető némaságba merülnek a budapesti felkelés fiatal áldozatainak emlékére. A dolog némi kamaszos esetlenséggel ugyan, de sikerül, az ingerült tanár rohan az igazgatóhoz, majd a srácok magyarázkodni kezdenek. Például úgy, hogy megveszekedett futballrajongókként a pesti események során elesett Puskás Ferencre akartak ilyen módon emlékezni (a hír természetesen hamis, de ezt jó ideig csak mi, nézők tudjuk). Az igazgató (Florian Lukas) egy esti beszélgetéssel még elsimítaná az ügyet, az NDK kommunista államgépezete azonban beindul, és innentől megállíthatatlanok a már sejthetően tragikus következmények.

Az író-rendező Kraume láthatóan vonzódik a krimivel megbolondított történelmi zsáner iránt, utóbbiból is a közelmúlt meglehetősen viharos fejezetei érdeklik. A néma forradalom esetében pompásan megérezte ’56 lényegét: fiatalok, bátorság, szabadságvágy. E szavak persze minden kamaszodó, a világot épp felfedező kisközösséget jellemeznek, Kraume viszont szervesíti mindezt a magyar forradalomról szóló kósza híradásokkal, s történetébe koherensen szövi bele egy ilyesfajta lázadás minden súlyos következményét. Filmje karakterközpontú (az egytől egyig jól teljesítő tiniszínészek közül kiemelkedik a három főszereplő srác figurája, a köztük vergődő lány /Lena Klenke/ inkább csak kapocs), a forgatókönyv gördülékeny (a családi háttérrajz kínosan kidekázott, a fordulatok szinte óraműpontossággal érkeznek), a dráma pedig ízléses. S ez egy kicsit problémás: a film összességében túl iskolás, túl sima élmény. Ismeretterjesztésnek avagy disputa-alapnak tökéletes (szereplőinek választásai és döntései annyira tisztán elkülönülnek egymástól, hogy az már szinte irreálisnak hat), érzelmileg pedig bizony megúszható.

És a témának kissé hosszú játékidő nyomán jönnek is a közhelyek: mindenki múltja foltos, a szülők bűneiért a gyerek vezekel, a legingatagabb karakter megkapja a maga megőrülési nagyjelenetét, a felnőttek meghozzák a maguk kompromisszumát, “mert élni kell valahogy”, a hatalom tombol, a fájdalmas búcsúzási jelenetben pedig esik az éji  eső. Kraume filmje jól illeszkedik az igényes német filmgyártás míves eszközökkel elkészített múltfeldolgozó trendjébe, mely immár évtizedek óta zajlik, s néhány remekmű (A bukás, A mások élete) mellett tisztes, ám ártalmatlan mozik sorát adta a közönségnek. Nincs ezzel semmi baj: a moziterem remek terápiás helyszín lehet, és magyarként szívmelengető az alkotók irántunk érzett szimpátiája, mégis… ’56 egy csoda volt, ez pedig ábrázolhatatlan. Mozgóképes oktatási segédanyagként biztosan.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Biztosra megyünk *