A sziget (Ostrov, 2006)

írta Nikodémus

Két Miatyánk, három Üdvözlégy, esetleg egy Hiszekegy – szoros lelkivezetés híján általában ezt adják gyóntatószékben megvallott bűneink penitenciájául, a bánat felindítása kimerül néhány fohászban, embertársaink kiengesztelése pedig egy észrevétlen, „kompenzációs jótettben” vagy félszegen elmormogott bocsánatkérésben. A tíz éve, 2006-ban leforgatott A sziget (Ostrov) című orosz film a hit és az Isten-közelség paradox volta mellett elsősorban a szembenézés és a vezeklés mélységeibe világít be.

Pavel Lungin többszörös díjnyertes alkotása a legnemesebb orosz filmművészeti hagyományokat folytatja, amikor egy rövid, de annál hatásosabb felütés után egyértelműsíti: bibliai történetet fog elmesélni. A fiatal Anatolij (Pjotr Mamonov) a második világháború náci inváziójakor feloldhatatlan erkölcsi határhelyzetbe kerül: parancsnokát vagy saját életét mentse? Tette után nem lel megnyugvást, élete egyetlen véget nem érő vezekléssé alakul. Sok-sok évvel később egyszerű szerzetestestvérként találkozunk vele, amint egy észak-oroszországi kicsiny szigeten fűti egy apró monostor épületét. Zavarbaejtően fura alak, nem csak a külvilág, de rendtársai szemében is. Rendületlenül mormolja a Jézus-imát, ám istendicsérete semmilyen liturgia fegyelmét nem tűri meg. Reggeltől napestig dolgozik, ám úgy tűnik, mintha véges-végtelen ráérne. Félnótásként gesztikulál, meghökkent és elborzaszt, ám egyfolytában zarándokolnak hozzá a szegény sorsú muzsikok, hogy tanácsát, mi több, csodatévő hatalmát kérjék.

Anatolij szent őrült, akinek együgyűsége megmosolyogtató, izzó bűntudattal átszőtt hite ugyanakkor csodálatraméltó. Cselekedetei keresztülmetszik a racionális gondolkodás útjait, s jelzik: személyén keresztül egy másik világ üzen. Gyógyít, ám megtérést követel mellé (s ha nem látja ennek jelét, kíméletlenül elzavarja az illetőt), saját képességét eszében sincs áruba bocsátani, mivel tudja: ajándékba kapta, súlyos felelősséggel. Nem csoda, hogy társai irigykedéssel vegyes ámulattal tekintenek rá. Egyik rendtársa folyton türelmetlenkedik vele, s bevallatlanul is a „titkot” akarja kihúzni belőle. De nincs titok, emberünk áttetsző: valaki más nyilvánul meg általa. Hősünk elöljárójának kényelembe süppedt életét is ezzel a „szent merészséggel” forgatja fel, s mikor megérzi, hogy eljött a beteljesedés, nem fél kimondani az egyszerű, tiszta igazságot.

Lungin nyilvánvaló, ám nem tolakodó szimbólumokkal segíti a történet kibontakozását, mely – ahogy Tarkovszkij Sztalkerében – elsősorban belső, spirituális utazás. Az egybemosódó, szürke ég-tenger előtt lebegő sziget, a kihalt, hófedte tájék, a napirend sajátos ritmusa és a kopár képek sugallta különös időnkívüliség mind ezt szolgálja. Az avantgárd rocksztárból ortodox katolikussá megtért Mamonov katartikus átéléssel, félelmetes intenzitással alakítja a főhőst, aki szelíden, mégis kérlelhetetlenül cáfol rá modern, európai kereszténység-szemléletünkre. Krisztuskövetőnek lenni ugyanis mindenekelőtt azt jelenti: jelen lenni. Létünkkel ikonként sugározni a Láthatatlant. Egységben látni e földi világot és a mennyek országát, csontjainkban hordozva a feloldhatatlan paradoxont: akkor vagyunk legközelebb Istenhez, ha égő megtérésvágyunkkal a legtávolabbnak érezzük magunkat tőle.

Nyugati, polgáriasult kereszténység-felfogásunkba a modernitással mintha beférkőzött volna az ördögi számítás: ahány jótettet adok neked, Istenem, te annyiszorosan biztosítod jól megérdemelt helyemet abban a kicsit misztikus, ködös „mennyországban”, amiről nehezen hiszem el, hogy létezhet, de hát sose lehet tudni, biztos ami biztos. Nem fogjuk fel, hogy a szeretet végtelen, a mennyek országa pedig itt ragyog közöttünk. Boldogok az együgyűek.

(Megjelent: A Szív, 2013. december – 2014. január)