12

Rekviem egy álomért (Requien for a Dream, 2000)

Egyszer már láttam ezt a filmet (felirattal), de vasárnap megnéztem még egyszer az m1-en (és megállapítottam, hogy a szinkron bűnrossz); ennek apropóján jutott eszembe, hogy írhatnék róla néhány gondolatot.

Talán azzal lenne érdemes kezdenem, hogy kevés olyan lélekölő alkotással találkoztam eddig, mint a 11 éves a Rekviem egy álomért. Persze láttam én már szomorú, megrázó, kegyetlen filmeket dögivel, de egyikben sem volt meg ez a nyomott hangulat-kilátástalanság kombó. Mindemellett talán ez a leghitelesebb film arról, hogy mit tehet bárkivel a kábítószer, a függők hogyan adják fel szép lassan, lépésenként emberi mivoltukat, csak hogy újabb és újabb adagokhoz jussanak.

A film cselekménye gyakorlatilag két fő szálon fut. Sarah Goldfarb (Ellen Burstyn) idősödő asszony, aki nem bír a fölös kilóival, ezért barátnői tanácsára gyógyszert írat fel orvosával. A tabletták hamar hatni kezdenek, és a nő a gyors siker láttán újabb és újabb adagokat töm magába, mit sem törődve az eddig sosem tapasztalt hiperaktivitással, a szorongással és a hallucinációkkal. Mindeközben fia, Harry (Jared Leto) legjobb barátjával (Marlon Wayans) és csinos barátnőjével (Jennifer Connelly) élvezi a fiatalok életét, s esténként némi heroinnal dobják fel a hangulatot. Harry és Tyrone egyre mélyebbre süllyednek a drogkereskedelem mocskába, s egy balul elsült üzlet után anyag nélkül maradnak, amit a lány, Marion visel a legrosszabbul. Innentől kezdve pedig mindenki számára csak lefelé vezet az a közmondásos út.

Darren Aronofsky alkotása nem csupán azért különleges, mert igyekszik a leghitelesebben ábrázolni a kábítószerfüggők világát. Persze ez is megér néhány mondatot: érdekes, hogy a film főszereplői (talán Tyrone kivételével) mind jól szituált családból származó emberek, akiket a saját maguk és érzelmeik elleni küzdelem dönt a romlásba. Sarah Goldfarb barátnői tiszteletét szeretné kivívni azzal, hogy lefogy, de saját erejéből képtelen rá. S miközben a piros ruha és a tévéműsorba való bekerülés lebeg a szeme előtt, ő maga is tudja, hogy a házban lakó asszonyoknak nem is hiányozna, ha egyik napról a másikra eltűnne. Marion gazdag családból származik, divattervezőnek tanul, és mégis a kábítószerekben keresi a menekülést, mikor nem bír a világ gondjaival. Harryvel való szerelme sem bizonyul elég erős mentsvárnak, mikor szüksége lenne rá, így a lány tudat alatt a magánnyal is küzd. Harry Goldfarb dacos, fiatal fiú, aki jobb híján tehetetlen anyján tölti ki a dühét, miközben ő maga is tehetetlen, hiába próbál kitörni a monoton hétköznapokból.

A Rekviem egy álomért legzseniálisabb vonása a vizualitása. Osztott képek, villámgyors vágások a monoton, ismétlődő tevékenységekről; az idő fogalmának átértelmezése a lelassított, illetve felgyorsított képsorokkal; a fakó, szürke, sötét színek, amelyben Sarah vörösre festett haja és a piros ruha szürreálisan tündököl. Nemkülönben figyelemre méltóak azok a képsorok, melyeket halszem-optikán keresztül, vagy a színészek fejére rögzített kamerák segítségével rögzítettek. Előbbi a drogos kábulat különös, önmagából kifordult világának megjelenítését segíti, míg utóbbitól sokkal közelebb érezzük magunkhoz a szereplőket, láthatjuk arcuk minden rezdülését, velük együtt éljük át a pánikot, vagy épp az undort.

Amit még érdemes megemlíteni, az a képekben megjelenő brutalitás. Az alkotók nem finomkodtak, legyen szó vérről, sebekről, szexuális erőszakról, kórházi kegyetlenkedésekről, az emberi test leépüléséről. Mindez csak megerősíti azt a fájdalmat, amit a szereplők lelkileg átélnek, és ami a durva képek nélkül is elég erősen hat a nézőre.

Clint Mansell zenéje mellett sem érdemes szó nélkül elmenni. A filmben felcsendülő dallamok hol a drámát fokozzák, hol a herointól való “elszállás” hangulatára tesznek rá még egy lapáttal, máskor meg monoton aláfestésként szolgálnak a legmegdöbbentőbb jelenetekhez.

Talán nem meglepő módon a Rekviem egy álomért nem csupán a kábítószerről és annak káros hatásairól szól, hanem a modern társadalomról is. A filmben szinte végig jelen van a gondolat, miszerint mindenki magányos, hiába vagyunk körülvéve más emberekkel. A megjelenő kapcsolatok felszínesek, eldobhatóak, a becsület nem létezik, a szeretet is csak akkor, ha az ember hasznot húzhat belőle. Harry ugyan elsírja magát, amikor meglátja, édesanyja hogyan éli életét, de nem tesz semmit, és Marion fülébe is hiába sugdos szerelmes szavakat, akkor is a számára önmaga az első. Tyrone alkalmi szeretők karjaiban keresi a vigasztalást, de igazi kielégülést csak a felhalmozott pénz látványa jelenti neki.

A film legjobb alakítását egyértelműen a Sarah-t játszó Ellen Burstyn nyújtja. Számomra a legmegdöbbentőbb a hangja és a hanglejtése, valamint a mimikája volt, ami minden helyzetben egyszerre kedves és megszállott, akár őrült, akár nem. Marlon Wayans-t jó volt végre nem valami ostoba vígjátékban látni a fivére oldalán, Jennifer Conelly még karikás szemű, gót lányként is gyönyörű, Jared Leto pedig (aki azóta a Thirty Seconds to Mars nevű banda énekeseként ismert) nagyon jó választás volt az ártatlan képű, bizonytalan fiú szerepére.

A Rekviem egy álomért úgy hiszem, nem véletlenül nem ajánlott tizennyolc éven aluliaknak, ez alatt az életkor alatt legfeljebb érett, felelősségteljes 16-17 éveseknek engedném, hogy megnézzék. Engem, aki már rég elmúltam 18, eléggé megrázott, talán azért, mert túl komolyan vettem, és elgondolkoztam a saját életemen (illetve azon, milyen szerencsés vagyok, hogy nem kell hasonló dolgokat átélnem) – de nem pont ez a film célja? Az elrettentés és az, hogy elgondolkodjunk? A film vége megmutatja, hogy a kábítószer minden esetben hová vezet. És azt is, hogy más problémák esetén is ritkán jön segítség, mert az emberek a legtöbbször nem hallják meg a kétségbeesett kiáltásokat.

12 komment

  1. Én régi mulasztásomat pótoltam vasárnap..nem láttam korábban. Remekmű, de nem fogom mégegyszer megnézni…legalábbis jó ideig nem.

  2. Aronofsky egy zseni, azt hiszem ezzel nem mondok újat!

    Ez az írás pedig remek, gratula Muse! Ritkán olvastam mostanában ennyire hosszú kritikát, de ez végig lekötött!

    A film pedig, nálam a top10-ben van, nagybetűs mestermű!

  3. Aronofsky jó rendező, ez a filmje is nagyon jó – bár ez esetben a “jó” nem a film élvezhetőségére utal:(
    A drogos témához – hála Istennek! – nem tudok érdemben hozzászólni, de úgy vélem, ez, a drogosok leépülésének nem túl finomkodó bemutatása nagyon ütős filmélményt jelent minden nézőjének.
    Az, hogy ki a célközönség? Jó kérdés, folyik is róla számtalan vita mindenféle fórumon… mindenesetre én is inkább érettebb korúaknak javasolnám, mert tartok tőle, hogy a fiatalabbaknak elrettentéshez még ez is kevés (pontosabban az elrettentéshez idősebbek számára is kevés, sajnos).

  4. Iszonyatosan kemény és megrázó – és borzasztóan jó – film. Ezt tényleg megnézetném elrettentésül. Mellé kell tenni még olvasmánynak az “A végállomás gyermekei” című könyvet, és aki e kettő után sem képes leszokni, vagy éppenséggel rászokik, mert nem érdekli, az tényleg menthetetlen…

  5. Én kizárólag 16 év ALATTIAKKAL nézetném meg. E kor felettiek legfeljebb szörnyülködhetnek, hogy fú, milyen rohadt dolog ez a heroin, de effektíve segíteni, elriasztani őket ez a film már nem fogja, nem tudja.

    Hitelesnek amúgy ezt a filmet sem gondolnám, mert pont arról nem beszél, mi a vonzó a kábítószerben, hogy mitől jó. Márpedig valami jó csak van benne, ha százmilliók használják… o_O

    Bődületesen bombasztikus a film emellett, hatásvadász és didaktikus. Aronofsynak nincs ízlése.

  6. Én úgy érzem, hogy Marlon Wayans kiválasztása úgymond poén a Ne légy barom, a Nyasgem és a Dől a lé után:) Mellesleg Wayans soha nem volt ilyen jó, mint ebben, pedig ezek után el tudtam volna képzelni komolyabb darabokban is.

  7. @vrango: Ismerek több olyan embert, aki 16 év körüli, és már látta ezt a filmet (vagy 16 évesen futott bele), de érdekes módon egyiküknek sem az “elrettentés” jött le belőle. Persze nem hiszem, hogy valaha is kábítószerhez nyúlnának, de nem a Rekviem miatt, abból inkább a különleges rendezés, a film hipnotikus ereje maradt meg nekik.

    @efes: A filmből szerintem pont kiderül, hogy miért “jó” a drog: a segítségével eufórikus, álomszerű állapotba kerül az ember, s így elmenekülhet az élet problémái, nehézségei elől (ha csak kis időre is).

    @koimbra: Én konkrétan sajnálom, hogy Marlon Wayans-t ezután nem nagyon lehetett komoly szerepekben látni, bár van egy sorozata, az Életem értelmei, az egészen jópofa. 🙂

  8. Ez a film szerintem nem, hogy nem méltó a hírnevéhez, de leginkább egy kalap matériához tudnám hasonlítani. Borzasztóan hatásvadász, szarrá nyújtott tanmese, kinek kell ez? A Trainspotting milliószor jobb, ha valakinek mindenképp témába vágó filmhez van kedve.

  9. Túl igazi, ezért mutatnám meg mindenkinek. Hogy más hibáján tanuljanak, de persze erre is sokan szarnának. Sad but true.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *