Habemus Papam (2011)

írta Nikodémus

…nem, még nincs új pápa, de amíg a világ érdeklődő közvéleménye izgatottan követi a fejleményeket (hogy tisztában legyünk e történelmi napok menetével: egy kis infó), érdemes elővenni ezt a filmet, mely címével ellentétben épp azzal a gondolattal látszik el, hogy mi van akkor, ha nincs pápa. Illetve van, de mégsincs… no, elmagyarázom.

Akik „titkos vatikáni üzelmek” kissé bulváros ízű leleplezését várják a filmtől, csalódni fognak. Nanni Moretti alkotásának felütéséből már érezhetjük, szó sem lesz kulisszák mögötti machinációkról, ütköző érdekekről és irányvonalakról: az előző pápa temetésének lírai képeit komor zene kíséri, majd a pápaválasztásra litániázva vonuló bíborosok seregét látjuk, egy okvetlenkedő riporterrel. A világtól elzárt Sixtus-i kápolnában megkezdődik a konklávé. A bíborosok azért mormolnak imát, hogy ne ők legyenek a kiválasztottak – e kis jelenetet kedves fricskaként, de a hatalmas felelősség tudatának gesztusaként is felfoghatjuk, s mint később kiderül, utóbbi lesz fontosabb. Végre megvan a szavazás eredménye, s a kiválasztott elfogadja, hogy ő lesz a katolikus egyház feje (ez a két feltétel kell ugyanis az érvényes pápasághoz). Már szól a Te Deum, a Szent Péter téren ezrek ujjonganak a fehér füstöt látva, s a balkonon épp bejelenti az örömhírt a szóvivő, amikor döbbenetes kiáltás hallatszik bentről. Az új pápa összeomlik, és elmenekül. Tehát van pápa, és mégsincs.

Nanni Moretti tisztelettel és tapintatosan kezeli alapanyagát, és a kiindulópont, amire felépítené filmjét, elég izgalmasnak tűnik. Tovább azonban sajnos nem jutunk, stílszerűen szólva: a drámai mag útszélre esik, és nem kel ki. Mi lelhette a frissen megválasztott, igent mondó, majd visszakozó bíborost? Szélhűdés? Idegösszeroppanás? Pánikroham? Nem tudjuk meg, és ez ugyan egy ideig izgalomban tart minket (miközben a szereplők testi és lelki bolyongását figyeljük), ám amikor kiderül, hogy választ nem fogunk kapni kérdéseinkre, hamar unalomba fullad a film. Pedig Michel Piccoli hitelesen gyötrődik (csak azt nem tudjuk meg, micsodán), a sajtófőnök mulatságosan kapkod, a vezető bíborosok pedig átélten aggódnak – majd nekiállnak röplabdázni. Erre pedig a hirtelen tanácstalanságban hívott pszichológus (a rendező maga játssza a karaktert, sok iróniával) ösztökéli őket, hogy elüssék a kényszerű összezártságban töltött időt. A rögtönzött pszichoterápia egyébként nevettető (finoman kifigurázva a lélekbúvárok szakmáját), s néhány további momentum szintén mosolyra csábít, ám mivel nincs drámai fejlődés, nem sikerült elkerülni, hogy a szereplők legtöbbje a helyzetkomikum által kedves idiótának tűnjön.

Főszereplőnk ugyan egy intim pillanatban dadog valamit arról, miképp alakult élete, s arról is, miért is érzett fojtogató szorítást a torkán abban a bizonyos pillanatban, ebből nagyon nehéz kiindulni. A jószándékú néző számára a legkézenfekvőbb magyarázat a világméretű szervezet egyszemélyi vezetéséből adódó rendkívüli mértékű felelősség megroppantó súlya, melytől az új pápa hirtelen megriadt és összezavarodott. Hitében ugyanis nem inog meg, bíboros-társait továbbra is tiszteli és szereti, mégis… Miközben egy balul sikerült utazást követően inkognitóban téblábol Róma utcáin, láthatóan mélyen elgondolkodik, ám hogy mire jutott, nem osztja meg velünk sem ő, sem a rendező. Tanácstalanságunk egyre nő, s a zárójelenetben csúcsosodik ki, mely egyszerre tűnik őszintének egyik oldalról és rettenetesen kimódoltnak, mi több, szürreálisnak a másik oldalról.

A Habemus Papam cselekményében, karaktereiben – ha nagyon akarnánk – kereshetnénk párhuzamokat kortárs pápák viselkedésével (némi egyházkritikai éllel), de a film nem visz végig egyetlen párhuzamot sem, talán nincs is ilyen szándéka. Egyszerűen csak egy kihagyott lehetőség.