Author: Koimbra

Tarzant ismeri mindenki, hallottuk már legendás üvöltését, tudjuk, hogy a dzsungel az ő igazi terepe és szereti Jane-t. Számos alkalommal csüngött a liánokon a vásznakon és a kisképernyőn is leküzdött több akadályt. Elég régen láthattuk már (és most felejtsük el a legutóbbi animációs rettenetet), egyáltalán nem mondható, hogy túl van erőltetve a karakter. Szóval miért is ne lehetne egy remek sztorit szőni köré? Sajnos David Yates rendezéséből leginkább annyi szűrhető le, hogy pénz ugyan volt rá, csak elfogadható történetet nem tudtak kiötletni.

A stúdióban legalább volt annyi mersz, hogy nem a közismert eredetsztorit próbálták újra eladni. Hősünk (Alexander Skarsgard) a civilizációban éldegél szerető feleségével (Margot Robbie) és esze ágában sincs visszamenni a vad természetbe. Pláne, hogy a majmokkal sincs kibékülve és egy bennszülött törzs vezére a vérét venné. Ám úgy adódik, hogy mégis újra beteszi a lábát Kongóba, ahol Rom százados (Christoph Waltz) már vár rá, hiszen Tarzan igen sok gyémántot ér, a drágakőre pedig nagy szüksége van.

Yates úgy lehetett vele, hogy leforgatja a jeleneteket, a többit meg elvégzik az effektesek. Éppen ezért színészeit is elfelejtette instruálni. Skarsgard éppen ezért szomorúan néz maga elé, majd a játékidő felénél megmutatja hasizmait is. Robbie sem tud kibontakozni, Waltz pedig a Spectre-ben látott unalmas, sótlan gonoszt hozza ismét. Samuel L. Jackson-re hárult a feladat, hogy Tarzan sidekick-je legyen, amikor éppen nem lohol vagy lövöldöz humorizálni próbál, szerencsére sikerrel. Nem gond, ha egy popcornfilm nem izgalmas, de legalább kösse le a néző figyelmét. Ezt úgy próbálják elérni, hogy a főhős megy valamerre, ahol bunyózik egy kicsit, majd továbbmegy, ahol ismét lesz egy kis adok-kapok és így tovább, míg jő a nagy finálé. De Yates még az akciójelenetekkel sem igazán foglalkozik, ötlettelen harcokat tár elénk. 40 %-ot adok rá, azok számára, akiknek a látvány is elég, tetszeni fog. Olvasd tovább →