A filmről Koimbra is írt.
Bár az első két részben már minden kiderült, még a múltból is ugye – gondolok itt Lucian kapcsolatára és arra hogy miért rágott be annyira a vámpírfőnök Viktorra – szóval a trailer alapján valami iszonyú látványos, pörgős, lázadós, szerelmes, harcolós filmre számítottam, ehelyett kaptam egy teljesen kiszámítható, semmi meglepetést nem okozó sablonos sztorit, rengeteg bazi-nagy vérfarkassal – akik bár látványosak voltak, de egyben unalmasak is.
A Távol-Keleten teljesen máshogy állnak a homoszexualitáshoz, mint a nyugati világban. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a filmgyárak töménytelen meleg témával foglalkozó alkotása. Emlékezzetek csak vissza, micsoda nagy port kavart nálunk (értsd: a nyugati világban) a Brokeback Mountain. (Kíváncsi is vagyok nagyon, nálunk ki és mikor mer majd a témában filmet készíteni.)
A következőkben pár japán (yaoi-azaz fiú x fiú) és egy thai filmet ismerhettek meg.
Akit bármilyen szinten is zavar a téma, az legyen szíves nem tovább olvasni.
Életem első Indonéz filmje és azt hiszem nem az utolsó.
Már úgy indult, mint a legtöbb amerikai tini film, gondoltam juj, erre nekem nincs szükségem, de aztán rögtön az első jelenet olyan érzelmesre sikeredett, hogy folytattam.
Agyam eldobom, komolyan. Általában úgy szoktam elkezdeni írni ide a Droidra, hogy beírom a gugliba a filmek címét és szemezgetek. Most is így kezdtem és amikor a szereplőkhöz értem leesett az állam. Tudtam én hogy a japánok nagyon jó bőrben vannak és nehéz megállapítani a valós korukat, de hogy ennyire mellélőjek, ilyen még nem fordult velem elő. Az egyik főszereplő fiú – akiről azt hittem hogy most lépte át élete második dekádját – majdnem negyven(!). Ejha, no akkor nézzük hogy kiről beszélek: Takarai Hideto azaz Hyde.
Tündéri,vicces-romantikus történet egy alacsony fiúról és egy magas lányról.
A film ezen az animén alapszik.
A karakterek palettája nagyon sokszínű, láthatunk tanci bácsit, aki folyton újabb és egyre őrültebb parókákat hord, miközben azt hiszi, hogy senki sem veszi észre, megismerhetjük a szemüveges és folyton könyvet bújó Suzukit ( akit az irtó szexi Mizushima Hiro alakít) , az ő különleges képessége, hogy ha izgalomba jön, akkor dől az orrából a vér, aztán itt van még a főszereplő lány nővére, aki nagydarab, mély hangú de állati sokat lehet rajta nevetni. A többieket nem írom le, legyen meglepi.
Én szakadtam a filmen, végig vicces, az arcok, a szituációk, a párbeszédek teljesen visszahozzák a régi középiskolás éveket. Ez a film persze azért ennél többről szól. Megmutatja, hogy nem számít, mit mondanak az emberről, az a lényeg hogy ő boldog legyen úgy ahogy van, és ha ez úgy jön össze hogy pont a lány a magasabb, az sem lehet akadály.
A fiút játszó Koike Teppei jól hozza a karaktert, mégis a lányt alakító Fujisawa Ema az aki mestermunkát végzett, hatalmasat dob a filmen.
Ishikawa Kitaji filmje 2006-ból. Tubolható angolul, de aki ügyes az letöltheti magyar felirattal is.
Videó:
Amikor elkezdtem nézni, már tudtam, hogy megint belehúztam a tutiba, ismét sikerült beleakadnom egy depresszív filmbe, de sebaj. A sztori röviden arról szól, hogy egy elvetemült gyilkos úgy tudja másvilágra juttatni áldozatait – akik igencsak erős késztetést éreznek az öngyilkosságra -, hogy álmukban befolyásolja őket. A rendőrség tehetetlen- ami totál érthető, egy láthatatlan bűnözőt baromi nehéz letartóztatni- de aztán változik a képlet, mikor a csini Keiko nyomozó (Hitomi – aki úgy lépkedett a filmben mint egy manöken, de azért ügyesen eljátszotta a szerepet) megérkezik és másik szálon folytatja a nyomozást. Az őrsön kizárólag pasik nyomoznak, le is nézik a csajt (ami baromi dühítő és primitív) de amikor eredményeket ér el, akkor már elismerik, de még ez is kevés a tettes elfogásához. Az igazi fordulat akkor következik be, mikor megtalálják Kagenumát (Matsuda Ryuhei – Tabu, Izo, Nana) aki sokkal májerebb mint a gyilkos, ő ugyanis nemcsak álmokba lát bele, hanem az emberek gondolataiba is, csak egy baj van vele, semmi kedve sincs segíteni a rendőrséget.
Elég ritka az, amikor egy élőszereplős film visszaadja a manga vagy anime hangulatát. Azt hiszem a Méz és Lóhere túllőtt minden várakozásomon és kijelenthetem, hogy azon ritka adaptációk közé tartozik, melyek egyszinten vannak a forrás művekkel. A Honey and clover nagyon sikeres történet, ITT olvashattok róla.
A színészek egy az egyben visszaadják a már jól megszokott jellemvonásokat, a zene nagyon jó, a látvány olyan amilyennek kell lennie, a történet alig tér el az animétől, vicces, bár nem annyira mint az anime, kedves, néha szomorú de összességében nagyon jó. Azok akik nem olvasták/látták a történetet, biztos tetszeni fog, főleg romantikus lelkeknek. Sokat lehet agyalni azon ki kivel fog összejönni.
Tanamura Masaki és Matsuyama Hiroaki rendezőpárosnak csak gratulálni lehet, szépen megoldották a lehetetlent.
Tubeolható angolul és spanyolul.
A Kindaichi mangán alapuló film, elsőre kicsit gyengének és nevetségesnek tűnik, de aztán mikor rájöttem, hogy nem is olyan egyértelmű a megoldás, azonnal Poirot-i magasságokba emelkedett.
Egy isten háta mögötti elhagyatott város hoteljében ragad pár ember és elkezdenek hullani mint a legyek. Vámpírokra gyanakodnak, de a szuper detektív unokája, Kindaichi Hajime akit a nagyon cuki Kamenashi Kazuya alakít persze megoldja az ügyet. Ahogy a jó öreg ballonkabátos-szivaros-sosem láttuk a feleségét Columbo, ő is észreveszi a nüansznyi részleteket és összerakja a kirakóst.
Egyszer nézhető, vannak benne nagyon vicces részek és megijedni sem fog senki. A film 2005-ös.
Extra fanoknak többször ajánlott Kame miatt
videó:
Amikor elkezdtem nézni egyből az Alul semmi jutott eszembe, legalábbis a hangulata olyan volt de aztán rájöttem, hogy ez a film annál sokkal több. Az 1965-ös évben járunk, mikor egy bányászvároska az utolsókat rúgja, és hogy valahogy segíteni tudjanak, a csajok kitalálják, hogy hulázni fognak. Asszem ezt a táncot senkinek sem kell bemutatni, mindenki látott már szalmaruhás-ringócsípős Hawaii lányokat. Na szóval, szükség van egy tánctanárra, le is szerződtetnek egyet, aki beállít enyhén spiccesen. Itt már sejtettem, hogy ez jó film lesz. A tanci néni megnézi a repertoárt- természetesen retro szemüvegben, cigivel a kezében elvégre fővárosi felvilágosult nőről beszélünk- aztán a fejét fogja, hogy ennyi kétballábas lányt még életében nem látott. Az én személyes kedvencem Sayuri, aki akkora mint egy hegyomlás, de jólelkű és nagyon szeretnivaló.
Egy tündéri romantikus történet Jeon Man-bae fejéből. Az elnök úr amolyan koreai Mátyás királyként tevékenykedik, néha elvegyül a csövesek közt, aztán taxisofőrnek áll és hallgatja az utasok panaszait, magyarul a kisemberet is meghallgatja, nemcsak a bársonyszékből nyomja az igét.
A lánya középiskolás-igazi elnökcsemete-limóval jár suliba és pökhendi, azonban emberére akad az új tanárnőjében akit Choi Ji-woo alakít fergetegesen. A bonyodalom akkor kezdődik, mikor egy kis elbeszélgetésre hívja a lányt a tanárnő, nem is sejtve, hogy az elnök az apja.
Innentől kezdve a sztori persze kissé sablonos, semmi meglepő nincs benne, de ennek ellenére mégis nagyon bájos és vicces. Az elnököt Ahn Sung-ki alakítja, aki Koreában állati nagy sztár. Aki szeretne mosolyogva eltölteni másfél órát, azt feltétlen nézze meg. Nekem nagyon tetszett.
Eklektikus depresszív agyrém.
Miike Takashi 2004-es összevisszasága, mely bővelkedik filozófiai kérdésekben és töménytelen gyilkolásban. Nagyon nem az én világom, tulajdonképpen csak az első óra után kezdtem érteni hogy miről van szó, nagyon bonyolult film. Izo, a szuperharcos nagyon berágott és bosszút akar állni, szinte senki sem marad életben azok közül akikkel összetalálkozik. Nem menekül még a saját anyja sem, de előtte még jól megszexeli az emberiség anyját, aztán folytatja a pusztítást. Izo-t minden lehetséges eszközzel próbálják megölni, de nem sikerül. Baromi dühítő hogy lenyilazzák, késelik, kardozzák, nundzsakuzzák, bézbólütővel verik szét, lapáttal, ásóval, pisztollyal, lándzsával, UZI-ból több tárat is kap, és semmi nem állítja meg, ő egy Izominátor, sebezhető, de megölni senki nem tudja. Bíztam is nagyon Bob Sapp-ben, de hiába, Izo kettészedte, mint egy Kinder-tojást.
Azonban voltak olyan részek, melyek kifejezetten tetszettek, nem a látvány, sem a mondanivaló, csupán a hangok. Volt egy fickó, egy banda feje, aki simán megkapja tőlem a japán Vito Corleone címet, mert totál olyan volt, nagyot is nevettem rajta és vissza is tekertem, mert ilyet nem minden nap hall az ember.
Az Izo-t alakító Nakayama Kazuya eszméletlen gyengén játszik, nyomát sem láttam Izo világfájdalmának, inkább volt szánalmas, mint könyörtelen gyilkos.
Kitano Takeshi is szerepel egy picikét, de nem tudom minek, az egyetlen, aki hozza a szerepet, az az Istent játszó Matsuda Ryuhei (Tabu, Nana), aki úgy formálja meg a karaktert, hogy elhiszem róla hogy ő isten. A nyakában a kígyó persze szimbolikus, ezt díjazom is és még pár olyan mozzanatot a filmből, amire rájöttem, de azt kell hogy mondjam, hogy ezt a múvít csak művészlelkek nézzék meg, ők bizonyára érteni fogják teljes egészében.
Előzetes
És hogy megspóroljatok 128 percnyi betonkemény vérengzést, nézzük hogyan intézi el Izo-t Isten. Zseniális.
Ez az a bosszúállós-gyilkolós film, amely alatt végig szélesre nyílt szájjal vigyorogtam és nem azért mert defektes vagyok vagy őrült szadista, egyszerűen ezt diktálta az igazságérzetem.
FilmDROID