A csodák útján (The Miracle Club, 2023)

írta Nikodémus

Mi köze van egy álmos ír kisvárosnak a Lourdes-i Mária-jelenésekhez? Egy szerethetően zsörtölődő baráti társaságnak Szent II. János Pál pápa talán leghíresebb biztatásához: ’ne féljetek’? Látszólag semmi, Thaddeus O’Sullivan filmje, A csodák útján (The Miracle Club) azonban meglepő ügyességgel kötögeti össze a szálakat – és nem csupán forgatókönyvieket.

Persze mi lehetne közhelyesebb egy kisvárosi édes-bús dráma nyitójeleneteként, mint egy halálhír? A kisközösség által rajongásig szeretett személy hirtelen eltávozik, s a rokonok, barátok, ismerősök összegyűlnek gyászolni, emlékezni – és leginkább hajba kapni a múltbéli sérelmeken. Számtalan kamaradráma kiindulási pontja ez, s filmünk eleinte nem is tűnik másnak, mint egy ezerszer látott kiengesztelődés-történetnek. Chrissie, a középkorú nő (Laura Linney) egyenesen Amerikából tér haza, hogy eltemesse édesanyját, a helyi ismerősök, köztük Lily (Maggie Smith) és Eileen (Kathy Bates) azonban rosszallva fogadják a látogatást. Ezt nyakas írek módjára nem is rejtik véka alá: sok-sok kínosan mulatságos pillanat forrása, ahogy csípős megjegyzésekkel és keresetlen odamondogatásokkal bántják Chrissie-t. De mégiscsak bántják, s az okot eleinte az asszonnyal együtt a néző sem érti.

Mivégre ez a vénséges vén megkeseredettség? Önvédelem? Csalódás? Mélyben dédelgetett düh? Csak találgathatunk. A csodák útján cselekménye okos mértéktartással adagolja az információkat, miközben egy kissé idealizált, mégis hihető mikrovilágot rajzol fel. Gyönyörű tengerparti tájjal, folyton zsörtölődő feleségekkel, bumfordi, mihaszna férjekkel, szokatlanul jóképű plébánossal és egy helyi, amatőr énekversennyel, aminek fődíja egy Lourdes-i zarándokút. Könnyű volna a művészi megmérettetés közösségcsiholó erejére építeni a cselekményt, de rendezőnk gyorsan letudja a sajátos ’ki mit tud’-ot, hiszen valami fontosabbat szeretne megmutatni. Olyasmit, aminek, bármilyen idősek is hőseink, még ők is csupán a legelején tartanak.

Hiszen az út, amire főszereplőink vállalkoztak, akkor kezdődik el igazán, amikor a zötyögő busszal megérkeznek a hírneves kegyhelyre. Apró szépséghiba, hogy a gyászoló Chrissie elkíséri a vele haragban álló, nyertes asszonykórust, és a társaságnak nem csupán önnön csodavárásával (mert az bizony akad bőven), hanem egymás iránti érzéseivel is meg kell küzdenie. Egyik sem könnyű, ám utóbbi az igazán embert próbáló feladat. Lily naiv hite ámulni-, Eileen gőgbe csomagolt rettegése szánnivaló, a legérdekesebb utat mégis az a fiatal anyuka járja be, aki az énektrió harmadik tagjaként néma fiát hozza el Lourdes-ba, hátha. Nem árulok el nagy titkot, ha jelzem, ez a ’hátha’ bizony nem történik meg. Legalábbis azonnal nem. Aki a szent vízben való megmerítkezés után mankó-eldobáló, istendicsőítő ujjongásra számít, annak bizony csalódnia kell, O’Sullivan azonban finoman tereli figyelmünket: lehet, hogy azt a bizonyos „nagy csodát” rossz helyen keressük.

Előbb-utóbb főszereplőink mindegyike rádöbben erre, csakhogy a megvilágosodás nem egyszerre történik meg. Ez izgalmas feszültséget ad a cselekménynek, párhuzamosan azzal, ahogy szép lassan kiderülnek a múlt sötét árnyai. A kulcsszereplő Chrissie, aki eleinte egy szobor ridegségével viseli a gyászt, mégis elsőként kezd oldódni Lily és Eileen felé. Linney szép mértéktartással, gyakran csak egy-egy tekintettel jelzi, hogy nehéz türelem-próba ez, és bizony neki magának is van mit elrendeznie belül. A társaság tagjainak egyik-másik kínjára akár legyinthetnénk is, de filmünk érzékletesen bemutatja, hogy ez veszélyes tévedés: mindenkinek a saját terhe a legnehezebb. S az elhordozott keresztek nem összemérhetőek, hiába szeretnénk. Smith és Bates hosszú évtizedek színészrutinjával, eszköztelenül játszik, és ahogy figuráik lassan szembenéznek önmagukkal, ők maguk sem félnek bemutatni karaktereik esendőségét. A csodák útján alapvetően és mindenekelőtt színészfilm, melynek fontos építőköve az alaposan átgondolt forgatókönyv. A rendező két szinten sodorja a cselekmény szálait, szerencsés pontokon fűzi őket egybe, s bár a befejezés kissé cukormázas, ennyit talán megbocsáthatunk egy derűs kisvárosi drámának.

Van egy kulcsjelenet a játékidő kétharmadánál. Elhangzik a kérdés: mi lehet a reményünk? A válasz: én a békében reménykedem. A kérdésben elrontott(nak érzett) élet, megbánt döntések és sötét kétségbeesés kavarog. Egy idős lélek remegő félelmei az élet alkonyán. A válasz pedig olcsó probléma-megoldás vagy felszínes nyugtatgatás helyett társául szegődik a kérdezőnek. Szokatlanul mélyreható üzenet ez egy magát könnyednek álcázó filmtől. Ha embertársunkat nem legyőzendő akadálynak vagy félredobandó dolognak, hanem valódi társnak tekintjük, zarándokútra indulunk vele. S akkor megérkezik mellénk az is, Aki látványos „csoda-események” helyett rejtekutakon munkál minket.

(Megjelent: A Szív, 2026. november)