Ferrari: Race to Immortality / 312B: Where the Revolution Begins

írta Nikodémus

Barkarügyezés, óraátállítás, zimankó, Forma-1-es idénykezdet – jó sűrűre sikerült az elmúlt hétvége.
Midőn Hamilton, Vettel, Alonso és a többiek kocsiba szálltak Melbourne-ben,
mi nosztalgiázunk egy kicsit.

Elég ránézni a két plakátra, hogy rádöbbenjünk, bő évtized alatt anno mennyit változott az autósportok királykategóriájának becézett Forma-1 világa. Ez legalább izgalmas, ugyanis két, tavaly készült dokumentumfilmünk becsapós: azt ígéri, elvisz a Ferrari legendáriumának mélyére, ám végül mindkettő megmarad könnyed vasárnap délutáni szórakozásnak. Ami nem baj, ám a vérmes F1-szurkolókon kívül keveseket elégít ki.

A Ferrari: Race to Immortality ígéretesen indul: hősi zene, művészi beállítások, s ki az, aki megszólal? A Commendatore, természetesen. A pátosz és a (látszólagos) műgond Enzo Ferrari mítoszának megfejtésével kecsegtet, az ötvenes évekbe visszarepítő nyitány mégis két brit pilótával, Mike Hawthornnal és Peter Collinsszal kezd foglalkozni. Dicsérik őket bőszen a nyilatkozók, s közben kibomlik a motorsport hőskorának világa: vakmerő pilóták, fapados körülmények, száguldó koporsók, playboy-allűrök, tragikus balesetek. Az évszámok szerint rendezett (s persze mindig egy-egy Ferrari-idézettel felcímkézett) fejezetek során szépen felvesszük a fonalat, a fókusz azonban csak nem akar megállapodni egy témán: szó esik a korabeli technikai feltételekről, legendás kocsikról, bukásokról és rivalizálásokról, a boxutca mögötti életről és a versenyekről, a lényeg azonban elsikkad. Végül mintha Daryl Goodrich rendező is feladta volna, és a Ferrari-mitológia feszegetése helyett belefeledkezik két brit pilótahősének sorsába. Ez nem rossz, csak egy jóval nagyobb durranást ígérő felütés után vészesen kevés. Persze megtudjuk, hogy a motorsport akkoriban messze nem volt ennyire mediatizált, sőt, a különféle rendű-rangú versenyek (gyorsasági, hosszútávú, utcai, versenypályás stb.) változatos idényeket tudtak kanyarítani volánkormányzó hőseinknek. A film azonban az igazán izgalmas pillanatok előtt behúzza a kéziféket.

Másik páciensünk, a Ferrari 312B: Where the Revolution Begins címében hordozza, mit tud kínálni: a legendás 1970-es Ferrari-gép technikatörténetét. Már fel is készültem a vég nélkül beszélő fejekre és az unalmas diagramokra, ám Andrea Marini rendező meglepően jó ötlettel vezeti fel alkotását: bemutatja, miként rakják újra össze üzemképes állapotba a címerautó egy példányát, hogy elinduljanak vele egy monacói nosztalgiafutamon. Kezünket végig az egykori tervező, Mauro Forghieri és a mostani pilóta, Paolo Barilla fogja, s akit érdekelnek egy versenyautó összeszerelésének és tesztelésének részletei, szépen el is tud merülni a csodásan fényképezett alkatrészek látványában. Van itt minden: koszos műhely, fékpad, pályateszt, éjszakai műszak… majd pedig az éles bevetés. Csakúgy árad az old-timer-imádat meg a nosztalgia. A rendező a nagyon olasz témához képest finoman adagolja az érzelmeket, ám a dokumentumfilm végén közbeszól az élet: a várva várt esemény megbicsaklik, érdektelenné válását pedig kényszerűen próbálja múltba fordulással kipárnázni a film. Előbbiről a stáb nem tehet, utóbbiról annál inkább, hiszen a hirtelen megerősített Jacky Ickx–Jochen Rindt szál nem kapcsolódik szervesen az előzőekhez.

Hiába tűnik fel időnként alakja, Enzo Ferrari titkát egyik film sem fejti meg, sajnos beérik a legendáról pufogtatott olcsó közhelyekkel. Ebből a szempontból a tavalyi McLaren / Williams filmpáros sokkal jobban működött (különösen az utóbbi). A Ferrari-mítosz méltó megzenésítése tehát továbbra is komponistára vár. Mondják, Michael Mann keze alatt már régóta formálódik egy projekt a témában…