Sing Street

írta Nikodémus

John Carney még mindig nem unja: zsinórban harmadik nagyjátékfilmje szól a zenészlét kihívásairól, rendre dallamosra hangszerelve. Legújabb filmje, az itthon augusztus derekán bemutatott Sing Street igazi nyárvégi feelgood-mozi, s a rendező nem is felejti ki kedvenc témáját a remekül összekevert hozzávalók közül: hősének most is a kispolgári lét unalma és az önmegvalósítás nagy kalandja között kell választania. A tálalást figyelve pedig mi is csettinthetünk: hiába láttuk már a bevált formátum minden elemét valahol máshol, nem tudjuk megunni.

Carney két utcazenész megismételhetetlen találkozása (Egyszer, 2008) és egy lecsúszott menedzser felmagasztosulása (Szerelemre hangszerelve, 2014) után ezúttal a szintipoppal súlyosbított nyolcvanas évek Dublinjába kalauzol minket. Rideg egyházi iskola, szürke egyenruha, széteső család, gazdasági recesszió, borús jövőkép. Conor (Ferdia Walsh-Peelo) és bátyja, Brendan (Jack Reynor) egyetlen öröme, ha délután leülhetnek megnézni a legendás Top Of The Pops zenei műsort, ahol a legmenőbb bandák mutatkoznak be friss videóklipjeikkel. Felvonul itt a korabeli brit újhullám legjava, hogy billentyűorientált zenéjükkel, kitekert gesztusaikkal és őrületes ruhakölteményeikkel teljesen megvadítsák a fiatalokat. A két testvér közül Conor a bátrabb, aki, miközben új iskolatársai kicsúfolják, megszólítja álmai hercegnőjét, Raphinát (Lucy Boynton), aki minden délután a szemközti ház lépcsőjén illegeti magát. A rejtélyes lány igent mond a fiúnak a klipforgatásra, igen ám, de nemhogy dalok, még együttes sincs. Rohamléptekben megkezdődik hát a szervezés, és Conor csakhamar az iskolatársakból és haverokból alakult csapat élén találja magát, ahogy giccses hacukákban bevallva-bevallatlanul szerelmének énekel.

A románc végig fontos marad a film során, a Sing Street azonban mégiscsak a zene felszabadító (olykor lázító, máskor inspiráló) erejéről szól. Carney pedig van akkora rajongó, hogy ezernyi apró utalással szórja tele önéletrajzi ihletésű forgatókönyvét: saját szerzésű dalai ízlésesen utalnak vissza a nyolcvanas évekre, a fergeteges klipforgatás tényleg felidézi a korabeli videók egy-egy beállítását, és még a Vissza a jövőbe ötvenes évekbeli szalagavató-bálja is felbukkan egy édes-bús szekvencia erejéig. Az pedig egyenesen elképesztő, ahogy a rendező mindezt Dublin korabeli társadalmi-kulturális közegébe és a kamaszkor örök útkeresésének jelzőbólyái közé integrálja. Ebben persze nagy segítségére vannak remek színész-muzsikusai: a főszereplőt alakító elsőfilmes Ferdia Walsh-Peelo kirobbanó tehetséggel formálja meg a visszahúzódó, álmaiért mégis mindenre kész tinit, Jack Reynor a pótapaként helytálló báty figurájában komoly lelki utat jár be, Lucy Boynton tüneményes mosolya és letisztult, sallangmentes játéka elvarázsolja a nézőt. A többiek – az elrajzolt pap-prefektus, a folyton vitázó szülők vagy a bandatagok – csupán néhány egyszerű vonással felskiccelt karakterek, ám mindegyik él, lélegzik. Ahogy az egész film is, kissé talán naiv, de jóleső optimizmust hirdetve.

A Sing Street elbájoló közvetlenségében természetesen némi drámának is helyet kellett kapnia, ám a sötétebb színek csak arra szolgálnak, hogy kiemeljék a film rendíthetetlen életigenlését. A legfelemelőbb (s egyúttal a legszemélyesebb) finálét talán most kapjuk Carney-tól, aki az előző alkotásaiban ábrázolt keserédes újrakezdés-történetek helyett most a felnőtté válás remegtető izgalmú merészségével melengeti szívünket. Hisz hőseink előtt ott áll maga az élet – az ismeretlen horizontot pedig sűrű homály fedi.

(Megjelent: Új ember, 2016. szeptember)