Az én csontsovány nővérem / A klán (2015)

írta Nikodémus

Úgy tűnhet, az illetlenül kibeszélt titok és a nyilvánvaló makacs tagadása ellentétben állnak egymással, ám e két, valójában egy tőről fakadó viselkedést összeköti, hogy mindkettő mérgez – embert, kapcsolatot, közösséget. Tudom, a felszínes látványfilmek nyári moziszezonjában nehezen szánjuk rá magunkat, hogy ilyesféle problémákon elmélkedjünk, a júliustól idehaza is vetített Az én csontsovány nővérem és A klán azonban megéri a fáradtságot – de egy próbát legalább.

Kezdésként áruljunk el gonoszul egy nagy titkot: Stella (Rebecka Josephson) kamaszodik. Naiv-boldog gyerekvilágát elhagyva különös gondolatok, vágyak ébrednek benne, s miközben nővérét, a dacos elszántsággal műkorcsolya-karriert építő Katját (Amy Diamond) figyeli a jégen, nem tudja eldönteni, csodálja-e vagy gyűlölje. Mindkettőre megvan az oka: a hírnév és a siker ígérete vonzza, az időről időre magyarázat nélkül érkező testvéri hiszti viszont taszítja. Saját magával is hasonlóképp áll, ám miközben kissé duci testével és frissen összegabalyodott érzelmeivel bíbelődik, drámai felfedezést tesz nővérével kapcsolatban. A korábban sorozatot és tévéfilmeket rendezett Sanna Lenken első nagyjátékfilmjében nem is engedi szélesedni a fókuszt: a két testvér egymástól elszakíthatatlan sorsára koncentrál, sok-sok kivételesen intim pillanattal ajándékozva meg a nézőt. A szerény eszközökkel dolgozó, visszafogott alkotás nagy súlyt helyez a színészi játékra, a szereplők azonban remekül teljesítenek. A kishúg karakterét alakító Rebecka Josephson szerepformálása kiemelkedik kollégái közül, noha az ő útja csendesebb, mint a másfélórás játékidő alatt komoly érzelmi szélsőségeket bejáró nővéré. A svéd rendező pedig – noha a filmjét keretező cserebogár-allegóriával feleslegesen közvetlen módon üzen – nagyvásznon ritkán látható érzékenységgel mutatja be egy kiskamasz világának titkokkal teli, visszavonhatatlan átalakulását.

Rejtély helyett a nyilvánvaló tények zavarbaejtő semmibevételét teszi meg kezdőpontjának Pablo Trapero argentin rendező, aki hazája történelmének zavaros szakaszába kalauzol minket a Puccio család felemelkedésének és bukásának bemutatásával. A katonai diktatúra vezetője békéről, összefogásról és szabad jólétről szónokol a tévében, s a titkosszolgálattól nemrég kirúgott Arquímedes Puccio (Guillermo Francella) új tervet eszel ki családja megélhetésének biztosítására: régi kapcsolatait megmozgatva tehetős polgárokat rabol el, hogy a rémült rokonságtól váltságdíjat követeljen. Ismét egy család mikrovilágába szállunk alá, melynek tagjai némán kénytelenek asszisztálni ahhoz, ahogy a családfő saját otthonuk pincéjében kínozza áldozatait. Mindenki pontosan tudja, mi történik, de csupán a legnagyobb fiú, az épp fényes rögbikarriert futó, jóképű Alejandro (Peter Lanzani) ad hangot kétségeinek. Lázadása persze tétova, hisz az élet java előtt álló ifjúként maga is bizonytalan, másrészt a hideglelős tekintetű, rafinált és manipulatív apa minden kitörési kísérletét meghiúsítja, egyre durvább eszközökkel. Végül nem marad más, csak a nyers erőszak, s a fiú végül tragikus elégtételt vesz apján. Sorsa párhuzamba állítható előző filmünk Katjájának önpusztításával, Trapero azonban nem a minimál-dráma, hanem egy stílusos gengszterfilm műfaji ruhájába bújtatva meséli el főszereplőinek hátborzongató igaz történetét, Scorsese-módra korabeli rockslágerekkel ellenpontozva a vásznon látottakat.

Vélt-vágyott jólétünk, kényelmünk vagy épp csillapíthatatlan hatalommániánk romboló titkok tudóivá aljasítanak minket. Félrevezető lenne a sokszor joggal korruptnak bélyegzett politikusainkra mutogatni: mi vagyunk azok, akik mindennapi kompromisszumainkkal, piti megalkuvásainkkal embertársaink bizalmát pusztítjuk, s közben egyre magasodó bűn-lavinát görgetünk magunk előtt. Pedig a számonkérés ideje közeledik, feltartóztathatatlanul.

(Megjelent: Új Ember, 2016. szeptember)