Eddie, a sas (Eddie The Eagle)

Értelemszerűen adja magát a lehetőség, hogy a közismert, világhírű sportolók életéből film készüljön. Az emberfeletti kitartás, rendkívüli teljesítmény és a heroikus küzdelmek végén pedig átveheti a jól megérdemelt csillogó medált vagy a serleget. Nyilván nem mindegyik történet izgalmas a való életben, ám a forgatókönyvírók képzelőereje elvileg határtalan. De azért akad a történelem során néhány vesztes is, akik inkább az esélytelenek közé tartoznak, de kellőképpen lelkesek voltak és az hiába szólt minden ellenük, mégsem adták fel. Gondoljunk csak a jamaikai bobcsapatra (a Jég veled kötelezően ajánlott) vagy Eric, az angolnára (Knézy Jenő zseniális kommentárjával itt megtekinthető). Eddie Edwards szintén esélytelen volt, de egyáltalán nem érdekelte, hogy nem lesz benne az élbolyban.

Edwards gyerekkora óta az olimpiára készült. Nagy álmokat dédelgetett, de a környezetében senki nem vette komolyan. Szülei is beletörődtek, hogy semmivel sem lehet eltántorítani a kitűzött céljától, hiába próbálja az apja a kőműves szakma felé terelni. Ahogy telnek az évek, Edwards egyre eltökéltebbé válik, síugróként akar bizonyítani, hiszen abba a sportágban egyetlen angol sem indul. Mit sem érdekli, hogy nagyjából 5-6 éves kortól kezdenek edzeni egyesek, hogy számottevő eredményt érhessenek el. Csökönyös, kitartó! Gyerekes naivitásával és nagy lelkesedésével még egy edzőt is talál, akinek a dermesztő hidegben a bundája az itala, és ha csak teheti, rágyújt.

Szóval a lényeg: Eddie egy lúzer, tudjuk a végeredményt, mégis széles mosollyal drukkolunk neki. A főhős alapvetően kissé szerencsétlen, de akkora szenvedéllyel ugrik neki az edzésnek, hogy Csodabogár (Kelly hőseiből) szavai juthatnak eszünkbe: ekkora pozitív kisugárzással nem veszthetünk. Dexter Fletcher rendező értette a dolgát, tudta, hogy a szkriptet csak lazán és viccesen kell bemutatni. Így egy könnyed, humoros történetet mutat be, munkáján abszolút nem látszik, hogy sokat görcsölt volna, hogy miképp kellene a forgatókönyvet vászonra vinni. Afféle feel good mozit készített.

Taron Egerton és Hugh Jackman erősen karikatúraszerűek. Előbbire kissé sete-suta viselkedése és vigyorgása révén a többség furcsán tekint. És ugye csak a halántékukat kocogtatják, amikor kiáll a 70 és 90 méteres sánc legtetejére. Nem a lecsúszás a gond, közel sem, egy kis siklást követően jönne a bravúr. Jackman szintén tökéletesen játssza a lecsúszott sportolót. Nagyjából „a beletojok mindenbe” hozzáállással bír, rendszeresen meghúzza laposüvegét és általában cigi lóg a szájában. Mégis átragad rá Eddie pozitív gondolkodásmódja, eleinte még inkább azért segít az ifjú titánnak, hogy minél gyorsabban megszabaduljon tőle, de a fáradhatatlan és lelkes alakot idővel megkedveli. Éppen a két főszereplő tehetsége révén a karikatúra figurákból hús-vér, szimpatikus, kedvelhető figurák válnak, akik miatt folyamatosan vigyoroghat a néző és ugyanúgy drukkolhatunk Eddie-nek, mint a riporterek és a nézők.

És hogy miképp zajlott a valóságban? Valószínűleg a film eléggé eltér tőle, de az alkotók elérik, hogy ne szaladjunk a wikipedia idevágó fejezetéhez és vágjuk a fejükhöz, hogy itt-ott átszabták az eseményeket. Fletcherék egy rendkívül élvezetes, könnyed és humoros filmet készítettek és lehet, hogy Edward tökutolsó volt, de az biztos, hogy ez a produkció ott van az év élmezőnyében.

imdb: 7,6
rottentomatoes: 79 %

Büdzsé: 23 millió dollár
Eddigi amerikai bevétel: 15,7 millió dollár
Eddigi összbevétel: 44,2 millió dollár