Pawn Sacrifice

A sakknak is megvannak a maga rajongói, a tömött nézőtéren lélegzetvisszafojtva várják, hogy mi lesz a következő lépés. Hosszú percekig, olykor fél vagy órán keresztül sem történik semmi, majd az egyik játékos előrébb tolja a bábúját.

Családtagként vagy esetleg rajongóként esetleg el tudom képzelni, hogy feszülten várjam az újabb megmozdulást. De igazság szerint a sakk pont az a sportág, ami egy átlagos szemlélőnek unalmas, talán túlságosan is az. Két ember ül egy tábla mellett, kattognak az agykerekeik, a profik pedig jó előre kigondolnak több lépést és belekalkulálják az ellenfél várható válaszát. Éppen ezért lehetett akármekkora meccs 1972-ben, eléggé szkeptikusan álltam hozzá, hogy ebből egy jó filmet ki lehet hozni. Ráadásul úgy, hogy Bobby Fischerrel sem lehet könnyedén azonosulni? Ha valaki úgy érez, mint én, akkor kellemesen csalódni fog.

Fischer (Tobey Maguire) gyerekkorában kapott rá a sakkra, gyorsan kiderült, hogy van érzéke hozzá. De nem csak hobbiként tekintett rá, hanem szó szerint szenvedélyévé, az élete meghatározó részévé vált. Már fiatalon is eléggé szókimondó volt és egyre önteltebb volt, de ahogy telnek az évek úgy nő az egója és egyre több türelem kell hozzá. Barátai nincsenek, mert csakis a bábukkal foglalkozik. A sakk az élete, az élete a sakk. Nem tud kedvesen szólni senkinek és szótárában nem szerepel a „kérni” szó, ő csak arrogánsan követel. Célja, hogy a legjobb legyen. De ehhez le kell győznie az oroszokat, a nyomást pedig egyre nehezebben viseli. Paranoiássá válik, folyamatosan úgy érzi, hogy figyelik és lehallgatják őt. Edward Zwick rendező pedig elérte, hogy úgy is élvezhető legyen a film, hogy a főhőse nem szimpatikus, ebben nagy érdeme van Maguire-nek is.

A 72-es meccs különösen nagy fontossággal bírt az amerikai és a szovjet nemzet számára. Ahogy a filmben fogalmaznak, a két ország háborúban áll egymással. Csak ezt nem tömegpusztító fegyverekkel vívják, hanem teljesen más szinteken. És a sakk is egy kulcsfontosságú ütközet. Egy Brooklynból származó szegény gyerek harcol a szovjetek ellen. A kisember legyőzi a nagy gonosz Birodalmat. Ennél több nem is kell az amerikaiknak. Hozzá kell tenni, hogy Arthur Koestler tudósító is úgy jellemezte a küzdelmet (a wikipedia szerint), hogy „Furcsa ennyi idő után újra háborús tudósítónak lenni.” Zwick néhány percet szán Borisz Szpasszkijra (Liev Schreiber) is, nem egy utálnivaló, habzó szájú ellenfelet mutat be, viselkedése teljesen emberi. Így legalább nem csak egy „arctalan” játékost kapunk.

Általában véve egy gigantikus csatához behívnak néhány tucat statisztát, páncélokat vagy egyenruhákat adnak rájuk, kapnak fegyvereket, a többi az effektmesterek dolga. De egy tábla mellett játszódó „harc” más lapra tartozik. Érdekesen kell tálalni a bábútologatásokat, ellenkező esetben csak a hátralévő időt számolgatja az unatkozó néző. Felettébb ügyes, hogy az összecsapásba sikerült némi feszültséget is belevinni úgy is, hogy igazság szerint egyik félnek sem lehet szorítani.

Az alkotók előtt eléggé nehéz feladat állt. Egy arrogáns és öntelt személyiséggel a főszerepben kellett eladni egy sakkfilmet. Átgondoltan, néhol ugyan sablonosan, de alapvetően élvezhető módon mutatják be az eseményeket. Maguire többre is képes és de sajnos a forgatókönyvbeli karaktere nem fejlődik és nem tud kibontakozni. De így is meglepően jó lett a film.

imdb: 7,1
rottentomatoes: 70 %