patrick wilson

A Blumhouse falai között sajnos kevés tehetség található. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy kevesen erőltetik meg magukat, hogy a papírvékony történetekből valóban ijesztő és izgalmas filmet készítsenek. James Wan viszont azok közé tartozik, aki nem félvállról veszi a munkáját, szerencsénkre. Ő nem kifejezetten a véres-belezős horrort (bár azért producerként hagyta, hogy a Fűrészt ebbe az irányba tolják), hanem sokkal inkább a lelki terrort részesíti előnyben.

Még 2013-ban ismerhettük meg Warrenéket, a paranormális esetekre szakosodott házaspár újabb kemény feladatot kap. Wan az 1977-es, enfieldi poltergeist néven elhíresült esetet tárta fel. A közel 40 éve történt ügyben egy anyukát és gyermekeit érik természetfeletti „atrocitások”. Nyilván többen átverést sejtettek a háttérben, a rögzített hang-és képanyagok sem voltak túlzottan meggyőzőek. Ettől függetlenül lehet ebből kihozni egy minőségi filmet? Naná.

A cselekmény első fele két szálon halad, az egyik magára a családra fókuszál, a másik Warrenéket mutatja. Wanra jellemző, hogy vágás nélküli képsorokat mutogat, ráközelít valakire, majd elfordul az egyik irányba, elindul az egyik irányba, jobbára csak sejteti, hogy van valaki a közelben/sötétben. És a direktor eléri, hogy a néző már azt kívánja, hogy mutassa meg már végre az alakot vagy jelenést. Igencsak ráhozza a frászt az anyukára és gyermekeire, egyúttal a nézőre. E közben Warrenéknál sem áll meg az élet, az asszonynak lassan elege lesz a paranormális dolgokból, de még bevállalják a poltergeist ügyet. Egészen addig a pontig egészen rémisztő és izgalmas a film, amíg a két szál nem ér össze, ezt követően sem ül le a cselekmény, csak éppen már nem igazán tudja az előző óra szintjét. A színészek közül ki kell emelni a 13 éves Madison Wolfe-ot, aki nem egyszer a frászt hozza az emberre, szó szerint hátborzongatóan játszik, amikor megszállja a gonosz.

Olvasd tovább →