Ifjú szívekben élek?

’56, fiatalok és mozifilm

Korábbi Top10-ünk a témában itt olvasható.

Habár komoly világpolitikai következményei is lettek, 1956 talán minden forradalmunk közül a legsajátabb: nincs olyan magyar család, ahol ne tudnának mondani egy rokont, aki részt vett az eseményekben. A vesztett II. világháború még túl közel, az 1945-47 közti szabadság illata még túl mámorító, s hiába a Rákosi-diktatúra finom enyhülése, a magyar nép száz év után újra azt mondta: elég volt. Idén ünnepeljük az októberi forradalom és szabadságharc hetvenedik évfordulóját, így aktuális a kérdés: mit őrzünk meg s mi hullik ki nemzeti emlékezetünkből 56-ról? Sajátos lenyomata e kérdésnek az azóta készült „ötvenhatos filmek” csokra.

írta Nikodémus

Ha egy kataklizma túl eleven, képtelenség a szabályos elbeszélés keretei közé szorítani; a magyar filmművészet 56-tal kapcsolatos termését figyelve gyakran támad ez a benyomásunk. Persze kétségtelen, hogy a saját identitását 56 tagadására építő Kádár-korszak tabuként kezelte 56-ot, rendezőink számára ez inspiráló lehetett: sokat (vagy épp keveset) sejtető ködfátyol mögé rejteni, többértelmű jelenetezéssel üzenni, hogy összekacsintunk. Lám, te is tudod, én is, hogy miről van szó, de kimondani nem szabad. Múlhatatlan fényű remekek születhettek meg így: a Húsz óra (1965), a Szerelem (1970), a Megáll az idő (1982) vagy az Eldorádó (1988). Ám mi a helyzet akkor, amikor kitör a szabadság? Lehet-e érvényesen beszélni az addig elsuttogottról? A kérdés nem pusztán művészi, hanem generációs is: mit mesélne az egykori résztvevő (ma emlékező) és az, aki már csak történelemkönyvekből tanulta 1956 forró októberének eseményeit? Az 1989-es rendszerváltozás utáni magyar filmnek 36 éve volt arra, hogy legalább részben igyekezzen válaszolni. S meglepő, de az eredmény a korábbiaktól kevésbé különbözik, mint gondolnánk.

*

Mészáros Márta még a rendszerváltozás hajnalán készítette elő Napló-trilógiájának záródarabját, ám mire elkészült vele, már szabadon lehetett beszélni 56-ról. A Napló apámnak, anyámnak mégsem megkésett film, hiszen közvetlen forradalmi krónika helyett saját szüleinek történetén keresztül érzékelteti az eseményeket. S ahogy nagynevű elődeit, jobban érdekli hőseinek a sorsdöntő napokra adott válasza, mint a történelmi események. Másfél évtized múlva Mészáros Márta figyelme hangsúlyozottan a fiatalok felé fordul: erre utal az a látványos gesztus, hogy Nagy Imre életét feldolgozó, A temetetlen halott című filmjének kezdőjelenetében két tini gyújt gyertyát a mártír miniszterelnök sírjánál. Süvít a szél, dramatikus zene szól, ezután azonban a lehető legráérősebben bomlik ki a cselekmény. Mintha a nagymami mesélne a kamaszodó unokáknak, akik folytonos zizegésükben alig figyelnek a hallottakra. A temetetlen halott illedelmes, jószándékú szobrot állít hősének, s paradox módon akkor éled fel, amikor az idő befagyását ábrázolja a börtönjelenetekben.

Az összetett jellemárnyalás az ötvenedik évfordulóra készült, ünnepinek szánt filmeknek is csak részben sajátja, becsülendő azonban, hogy meglepően változatosra sikeredett a téma megközelítése. Erdőss Pál Budakeszi srácok című alkotása egy gyerekcsapaton keresztül igyekszik ábrázolni a forradalmi eseményeket. A mikrokörnyezet bemutatása dicséretes, a fókusz azonban el-elveszik a cselekmény során, s végül alig tudunk meg többet a megrajzolt sorsokról, mint a film elején. Szerencsésebben nyúlt a témához Szomjas György, aki a magyar filmezés fenegyerekeként annyi kortárs környezetben játszódó mozi után ezúttal történelmi filmet forgatott. Mégpedig szintén mikrotörténelmit: A Nap utcai fiúk erénye, hogy élő-lélegző figurákként mutatja be kamasz hőseit, akik nem akarnak mártírokká válni. Sőt, éppen ellenkezőleg: bár érzik az események súlyát, ódzkodnak a fegyverfogástól. Szomjas nem idealizálja az eseményeket, hanem személyes élményei alapán próbálja azokat közel hozni a nézőhöz. A Nap utcai fiúk pedig végül Molnár Ferenc grundvédő hőseivé nemesülnek. Kevéssé sikerül mindez Szilágyi Andornak, aki a kivégzett Mansfeld Péter történetét szeretné elmesélni. A Mansfeld – Magasabb szempontból, dacára vagány főszereplőjének, kicsit fakó, kicsit öreguras, kicsit erőtlen – akár egy tisztes tévéfilm.

Egyetlen film próbálta meg a szinte teljes hollywoodi eszköztárat bevetni 1956 elbeszélésére, s bár itt-ott inog az építmény, megállapítható, hogy ez sikerült. Az Andy Vajna produceri közreműködésével készült, Goda Krisztina rendezte Szabadság, szerelem alaptörténete eleve ütős: a magyar vízilabda-válogatott azévi olimpiai küzdelmeit állítja párhuzamba a budapesti forradalommal. A főszereplőket játszó színészek nagy átéléssel hozzák típusfiguráikat, a forgatókönyv lendületes és ügyel a részletekre. Percre pontosan érkezik humor, konfliktus, feszültség, megbékélés és katarzis – az egyébként látványvilágában is imponáló filmnek talán ez az egyetlen felróható hiányossága. Annyira az álomgyári dramaturgiát másolja, hogy cselekménye tulajdonképpen felcserélhető lenne bármely nép bármely forradalmával. Éppen ezért érdemes mellé venni párdarabját, a történetünket dokumentumfilmként elmesélő A szabadság viharát, melyről Tarantino, miután látta, azt nyilatkozta, hogy a legjobb, el nem mesélt sztorik egyike.

Kevéssé ismert, ugyanakkor nagyon izgalmas film Vágvölgyi B. András Kolorádó Kid című mozija (2010), amely úgy öthatos film, hogy egyetlen puskalövés sem dördül el benne. Az 1959-ben induló cselekményben egy fiatal srácot (Nagy Zsolt) kapnak el a lovin, majd kiderül, hogy az igazi ok a forradalomban vállalt szerepe. Megkezdődik a koncepciós per, a néző pedig ennek apropóján gondolkodhat el 56 veszteségein, utóéletén, tanulságain. A Kolorádó Kid ügyesen játszadozik a kémthriller és a noir műfaji jegyeivel – miközben egy jellegzetesen magyar árulástörténetet dolgoz fel.

S ha már műfajiság. 2010 a magyar filmtörténetben ebből a szempontból is korszakhatár: felnőtt egy újabb, fiatal rendezőgeneráció, amely immár anyanyelvként beszéli Hollywood filmnyelvét, és ezzel kívánja ötvözni jellegzetesen magyar történeteit. A jórészt Köbli Norbert forgatókönyvírói munkásságához köthető alkotások bevallottan a kortárs magyar történelem különféle korszakait kívánják közel hozni a nézőhöz, ügyesen keverve valóságot és fikciót. Nincs ez másként 1956 esetében sem: a Szabadság – Különjárat (2013) egy Magyarországról eltérített repülő mikroközössége révén érzékelteti a készülődő forradalom feszültségét, A berni követ (2014) a szabadságharc leverése után egy reménytelennek ígérkező túszejtési akciót követ nyomon, a Trezor (2018) pedig ugyan egyidőben játszódik az ötvenhatos eseményekkel, de párhuzamos cselekményszálon: egy széftörő kalandjait mutatja be, ahogy egyszerre kell engedelmeskednie felettesei parancsának és hallgatnia saját lelkiismeretére.

*

Mit őrzünk meg s mi hullik ki nemzeti emlékezetünkből 56-ról? Számtalan tanulmánykötet, regény, interjú és mozgókép keresi a választ, mely legalább annyira lehet egyéni, mint általános. Előbbi az emlékezőé, utóbbi egy nemzeté, mely hosszú évtizedek kádárizmusa után végre nem felejteni akar. Filmjeink hősei túlnyomórészt fiatalok (vagy épp szívükben ifjak), akik néha késve, néha botladozva, de mind megértették: bizony ilyen nagy dolog a szabadság. Emlékezetpolitikai kezdetnek nem is rossz.

(Megjelent: A Szív, 2026. október)