Kétely (Doubt, 2008)

Aggályaim voltak azzal kapcsolatban vajon tetszeni fog-e nekem ez a film. Azért fogalmazódott meg némi kétely bennem, mivel nem kedvelem az olyan alkotásokat, ami egy-két szűk helyen játszódik és össz-vissz 2-3 szereplő látható benne, az ilyesféle műveket általában azért a tékából kihozom, bár a tapasztalat az, hogy kb. 20 esetből egyet tudok élvezni.. Nem érdekelnek a díjak, sem elismerések, ha egyszer nem tetszik, akkor nincs mit csinálni, ezúttal viszont kivételes esettel volt dolgom.

John Patrick Shanley eddig csak egy Tom Hanks és Meg Ryan nevével fémjelzett vígjátékot ( Joe és a vulkán) dirigált le, olykor pedig elkészít egy-két forgatókönyvet is, a legismertebb és legelismertebb ezek közül a Holdkórosok, amelyért Oscarra is jelölték (a főszereplő Cher viszont kapta a díjat). Stanley úgy gondolta Pulitzer-díjas színdarabja is megérett arra, hogy a moziközönség elé tárja és hosszú idő után megint belecsüccsent a rendezői székbe, hogy a nagyvászonra bevezesse saját gyermekét.

1964-ben járunk Bronxban, a helyszín pedig a St. Nichols egyházi iskola, amelyet Aloysius nővér  (Meryl Streep) irányít vasfegyelemmel. Megérkezik az első színes bőrű tanuló a tanintézménybe, akit a reformokra törekvő Flynn atya (Phillip Seymour Hoffman) vesz a szárnyai alá, James nővér (Amy Adams) fel is figyel erre, szerinte a pap túlzott figyelmet szentel a diáknak, aggodalmát meg is osztja Aloysius nővérrel, aki eddig sem kedvelte a szabadabb eszméket valló papot és ettől kezdve mindent megtesz annak érdekében, hogy beismertesse a reverendással a pedofíliára való hajlamát és elüldözze a templomból, az iskolából és a környékről is, habár bizonyítéka nincs arra vonatkozóan, hogy bűnös lenne-e.

Philip Seymour Hoffman most is zseniális. Bűnös vagy ártatlan? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem már a kezdetén és a végéig ott lebeg a levegőben kérdőjel. Van mikor már-már én is megbélyegeztem volna, pár percre rá pedig már nem vagyunk biztosak benne és inkább mellette állnék a bajban. Meryl Streep is kiválóan hozza a rideg-hűvös, maradi főnökasszonyt, az ő figurája már a kezdet kezdetén ellenszenves, mindig csak a rosszat látja maga előtt, másokban a jót pedig nem is keresi. Amy Adams Oscar jelölését fel nem foghatom, hiszen itt is ugyanazt a csodálkozó tekintetű, naiv, ártatlanságot sugárzó figurát hozta, mint a Bűbájban.

Stanley lassan halad előre, a párbeszédeket sem kapkodják el, a szokásos drámákra jellemző dolgokat el lehet rá sütni nyugodtan. A rendező a bizonytalanság érzését a nézőben (bennem legalábbis) megteremtette hiba nélkül és az igazgató szobában játszódó jelenetek izgalommal, feszültséggel telítettek. A legjobb jelenetek a fővezérasszony szobájában játszódnak, olykor a hangulat már thriller műfajt idézi, a vádló pillanat eszméletlenül jól van megcsinálva, az ember már lélegzetvisszafojtva figyeli mikor jön már az a pillanat, mikor mond ki valamely szereplő valami kulcsfontosságú információt, mikor szólják el magukat a karakterek. Aloysius nővér szobáját nevezhetném akár a magának a bűnhődés és a kétely helyének is, hiszen ide küldik azokat a nebulókat, akik kicsit is rosszul viselkednek és itt történnek a film fő eseményei is. 80 %-ot adok a Kételyre, már a játékidő első felében a megteremtett feszült légkör és a kiváló színészi játék hatására tudtam, hogy ez nem az a film lesz, amin ásítozni, unatkozni fogok. A néző magára ismerhet ebben a drámában, ugyanis mindannyian éltünk már hasonlót, amit ebben a drámában láttunk csak valaki az atya, valaki pedig az igazgatónő szerepét töltötte be az adott szituációban.

imdb: 7,9

rottentomatoes: 77 %

Büdzsé: 20 millió dollár

Amerikai bevétel: 33 millió dollár

Eddigi összbevétel: 48,5 millió dollár