Csak egy baleset (Yek tasadof-e sadeh)

írta Nikodémus

Döbbenetes társadalmi látkép bontakozik ki szemünk előtt Jafar Panahi legújabb filmjéből, melyre ráerősítenek a forgatás körülményei és az iráni rendező hányattatásai is. A tavaly Cannes-ban Arany Pálmát nyerő alkotás ugyanis titokban, gerilla-módszerekkel forgott, mégpedig úgy, hogy Panahi saját hazájában immár 16 éve el van tiltva választott hivatásának gyakorlásától.

Ez a háttér pedig egyszerre illusztrál és magyaráz: érthetővé teszi a nagyszabású, drága jelenetek hiányát, a viszonylag kevés helyszín és a kézikamera használatát, illetve megvilágítja, miért is az a film témája, ami. A Csak egy baleset egyszerre szól az iráni muszlim rezsim konkrét történelmi hatásáról és általában arról, hogyan nyomorít meg egy diktatúra egy egész társadalmat. S persze a véletlenről, amely olyan események láncolatát indítja el, amik végzetesek minden érintett szereplő számára.

Kezdőjelenetünk egy éjszakai autóbelső. Távoli kutyaugatás. A férfi nyugodt hangulatban vezet, várandós felesége mellette ül. Lányuk a hátsó ülésről rádiót hallgatna, a muzsika közös élvezetét azonban megszakítja egy erős bukkanás. A férj kiszáll megnézni, mi történhetett, arcán csak a bosszankodást látjuk: elütött egy kutyát. A feleség azzal magyarázza az esetet, hogy biztosan Isten akarata volt az eléjük került kutya. Az ebet sajnáló, könnyező lány kijelenti, ennek semmi köze Istenhez. Csakhamar lerobban az autó, és a közeli szerviz egyik szerelője egykori munkatábori kínzóját véli felfedezni a segítséget kérő, műlábbal élő férfiban. A vesefájdalommal küzdő Vahid (Vahid Mobasseri) nehezen fékezi indulatait, és elhatározza, elkapja a kegyetlen kápót, ám nem egészen biztos célpontja kilétében.

Innentől a film cselekménye akár feszes politikai kémthrillerbe vagy feltartott mutatóujjú morális tanmesébe is fordulhatna, Panahi azonban a nehezebb utat választja. Előbbi ugyanis túl felszínes, utóbbi túl árnyalatlan lenne. Mindkét megoldás kihagyná a lélekrajzot: egy évtizedek óta diktatúrában élő ország kollektív lélekrajzát. Egy gyorsan kulcsszereplővé váló furgon ezután megfordul egy esküvői fotózáson, egy város közeli sivatagban, majd egy kórház parkolójában, rakteréből ki- és beszállnak emberek, akik rendre azzal a kérdéssel szembesülnek, hogy mit kezdjenek a helyzettel. Kezükbe adatott megnyomorítójuk, akin kiélhetnék végre régóta érlelgetett bosszújukat, mégis hezitálnak. Félelemből? Emberiességből? Vagy csak apátiából? A film jó érzékkel ránk bízza a válaszokat, s marad a kérdezésnél és a megmutatás gesztusánál. Mindkettő elég kényelmetlen: filmünk a klasszikus bűnös-ártatlan felosztáshoz képest sokkal árnyaltabban rajzolja körbe karaktereit, akik mind hétköznapi kisemberek a maguk küszködéseivel, erényeivel és az évtizedes késztetéssel, ami az elnyomás túlélésére kondicionálja őket. Ez, ha lehet, még rémisztőbb tapasztalat: hogy a szabályok nem mindenkire vonatkoznak, hogy akármi megúszható, és hogy egy kis „mellékes” láttán bárki készségesen félrenéz.

Ahogy figyeljük ezt a furcsa, kisszerű, ugyanakkor mélységesen valószerű odüsszeiát, felismerjük Panahi keserű tapasztalatokból merítő emberismeretét: miközben indulatainkat a legsajátabbnak érezzük, épp azok révén vagyunk leginkább kiszolgáltatva a manipulációnak. Mert az elnyomó hatalom ravaszabb, mint gondolnánk: nem varázsütésre, hanem fokozatosan, szinte észrevétlenül vonja ki a racionalitást, a közösségi érzést és a civil kurázsit egy társadalomból. S úgy tűnik, nem csupán közép-európai sajátosság mindezen kínunkban nevetni: a Csak egy baleset számos fergetegesen abszurd jelenetet sorakoztat fel (a csúcs talán a minden szempontból parádés kórházi jelenetsor), fináléja és végkicsengése mégis drámai. Mégpedig azért, mert miközben világosan meghúzza a határvonalat elnyomó és elnyomott között, elsősorban mégis a diktatúra kegyetlen működésmódját mutatja fel, aminek (nem is annyira) szimbolikus rácsai közt egy egész társadalom vergődik.

A magyarországi rendszerváltozás idejében járta egy közmondássá vált politikai bonmot: a jogi keretrendszer átalakításához elég hat hónap, a gazdaság rendbetételéhez hat év, ám a társadalom gyógyításához hat évtized is kevés. Saját bőrünkön érezzük ezt, itt és most, Panahi filmje pedig nem vádol, nem is kér számon, hanem figyelmeztet: az autokrácia lassan ölő méreg.

(Megjelent: Új Ember, 2026. március)