A muzsika hangja (The Sound Of Music, 1965)

Ahogy sokunk számára hozzátartozik a karácsonyhoz a bejgli, a fenyőillat vagy az édes bor, úgy telepszik le számos család minden évben a tévé elé, hogy filmklasszikusokat nézzen. Voltaképpen meglepő fejlemény, hogy közülük is kiemelkedik az 1965-ben bemutatott, idén hatvanéves A muzsika hangja, hiszen egy dekányi hó, karácsonyfa vagy egyéb „ünnepi kellék” sincs benne. Tartalmaz ellenben sok zenét, elragadó szereplőket, még több cukormázat… és ha jobban figyelünk, a 20. századi történelem egyik legborúsabb fejezetét. Ma már megkérdőjelezhetetlen klasszikusként tekintünk rá, ám készítésének idején egyáltalán nem volt kézenfekvő, hogy filmtörténeti mérföldkő születik.

írta Nikodémus

Hollywood ugyanis, története során másodszor, komoly válságban volt. A hangosfilm forradalmát túlélte, a világháború után pedig tömegek vágytak színes-szagos Broadway-adaptációkra. Igen ám, csakhogy a hatvanas évekre, Amerika kertvárosiasodásával beérett egy generációváltás, mind a közönségnél, mind a stúdiófőnököknél. Előbbiek már nem voltak kíváncsiak szüleik zenés-táncos varieté-stílusára, utóbbiak pedig, látva a sok-sok költséges produkció bukását, kénytelenek voltak alkalmazkodni. A muzsika hangja filmadaptációja tehát kockázatos vállalkozás volt, ám az alkotók tudatosan választottak egy igaz történetet elmesélő, komolyabb hangvételű alapanyagot.

Maria Von Trapp, a korán megözvegyült osztrák tengerésztiszt gyerekeihez elszegődő dada ugyanis megírta élettörténetét: azt, miként olvasztotta fel a katonás rendben nevelkedő gyerekek, majd édesapjuk ridegségét, hogyan talált rá a szerelem, és miként sikerült elmenekülni a nácik elől. Regényéből az ötvenes években gyors egymásutánban két német mozifilmet is forgattak, és a Twentieth Century Fox stúdió gyártásában készülő álomgyári adaptáció is meglepően hűen követi az eredeti cselekményt. Ma már nehéz elképzelni, hogy az akkori kortárs musicalek hangvétele mennyire giccses volt, amihez képest A muzsika hangja visszafogottnak, szinte drámainak tekinthető. A gyártás ambíciói pedig szintén szokatlanok voltak akkoriban: valódi helyszíneken forgott a produkció, a kor élvonalbeli sztárjait vonultatta fel (a főszerepekre felmerült Grace Kelly és Richard Burton neve is), és a forgatókönyvírók még azt is megengedték maguknak, hogy a történet utolsó harmadát gyakorlatilag egy feszült kémthriller modorában írják meg. S hiába a maratoni játékidő, a több ponton irreálisba forduló szentimentalizmus, Robert Wise rendezése pompásan működik.

Valószerűtlenül élénk, sugárzó színekkel fest Ted McCord operatőr, fölényes eleganciával ad ritmust a jeleneteknek William Reynolds vágó, a színészek pedig egytől egyig remekelnek: Julie Andrews ha lehet, még meggyőzőbb itt, mint Mary Poppinsként, a gyerekek elragadóak, és még Christopher Plummer is megmelengeti szívünket karakterfejlődésével, noha ő maga nem volt oda a történetért, ám a végleges film komikumáért leginkább ő felelős. Ami a sztorit illeti, A muzsika hangja egy klasszikus felemelkedés-történet, melyben a jól bevált műfaji recept szerint araszolnak karaktereink a boldog beteljesülés felé. A film még a régimódi musicalek többszörös hepiend-szabályát is betartja: a játékidő végefelé egyre többször érezzük úgy egy-egy jelenetről, hogy az már a zárás. A stáblista azonban csak nem akar előkerülni; Peter Jackson, A gyűrűk ura-trilógia rendezője egyszer bevallotta, hogy A király visszatér elnyújtott befejezését részben A muzsika hangja fináléja ihlette. Talán az idők változtak, talán mi lettünk illúziótlanabbak, de mai szemmel feltűnő, hogy a teljes boldogságot azért mégsem mindenki nyeri el: a nácik előli menekülés épphogy csak sikerül, s a legnagyobb lány kamasz-szerelme bizony odaát marad, és a gonoszok táborát erősíti.

És a zene… nem túlzás kijelenteni, hogy A muzsika hangja betétdalai közt – ha már egyszer a film címe kötelez – egyetlen gyenge darab sincs. Tökéletes sláger mindegyik (kiemelni szinte lehetetlen bármelyiket), ugyanakkor rendre kínálnak egy-egy olyan zenei csavart, amelyre a zeneértők is felkapják a fejüket. A hangszerelés természetesen magán viseli a kor lenyomatát: játékos futamok, enyhén karikírozó hangvétel, de az összkép nem vált át paródiába, megőrzi bájos ártatlanságát. Richard Rodgers és Oscar Hammerstein maradandót alkotott.

A muzsika hangja keletkezéstörténetének árnyékos oldalához tartozik, hogy igazi főszereplője, Maria Augusta Kutschera nagyon korán árvaságra jutott, majd egy bántalmazó nagybácsi nevelte. Sok szenvedése ellenére a nagyanyjától hallott bibliai történetek mély gyökeret eresztettek benne: fiatalon apácának állt, és később is mindvégig őrizte elmélyült hitét. A zárdában végül nem sok időt töltött: ide érkezett Von Trapp kapitány kérése, hogy szeretne egy, a gyermekek nyelvén értő tanítónőt. A film cselekménye ugyan lezárul a szerencsés emigrációval, a valóságban azonban nehezen élt meg a család Amerikában. A Trapp családi kórus alapításának is részben ez az oka, majd amikor az álomgyár producerei megkeresték az idősödő Mariát, ő egy kisebb összegért eladta nekik regénye minden jogát. A bemutatóra nem hívták meg, és később is sokáig kerülte, hogy megnézze a filmet, amely a családtagok szerint alaposan felcukrozza élettörténetüket.

De hát ez Hollywood természete, mondhatnánk. Sőt, a bennünk élő gyermeké, aki tiszta, ártatlan, szeretettel teli történeteket akar. A muzsika hangja kiválóan betölti ezt az igényt, s az életöröm himnuszaként millióknak okoz örömet – immár hatvan éve.

(Megjelent: A Szív, 2025. december)