Lelépnék egy másik bolygóra – Nyersanyag

írta Nikodémus

A címben idézett mondat egy elképzelt magyar falu lepukkant művelődési házában hangzik el egy helyi kislány szájából. Mire idáig eljutunk, már érezzük a válasz kettős jelentését: Boross Martin első nagyjátékfilmje szelíd határozottsággal edzi nézőjét arra, hogy a jelenkori magyar rögvalóságban semmi sem az, aminek látszik.

Három fiatal filmes érkezik Pusztaszomajra, ám a falu határában lerobban az autójuk. Traktoron vontatják be őket, s közben már ismerkednek a helyiekkel. Ez, mint menet közben kiderül, szerződésben vállalt kötelezettségük is lesz az elkövetkezendő két hétben, ugyanis közösségépítő amatőrfilmes kurzusra érkeznek. A pályázatot a helyi polgármester, Gáspár (Pál Tamás) írta ki, hogy a tevékenysége révén felvirágzó település lakóit valódi közösséggé kovácsolja. Tamás (Dér Zsolt), Hanna (Mészáros Blanka) és Krisztián (Baki Dániel) lelkesedése töretlennek tűnik, hiszen a kissé döcögős ismerkedés után nagy lendülettel vonják be a gyerekeket a közös munkába. Készül egy éjszakai zombifilm, épül az ambiciózus díszlet, s formálódik a közös mese egy nagy scifi-kalandról. Hogy az utazás hová vezet majd, még eldöntetlen, ahogy az is, merre fog kanyarodni a cselekmény a játékidő során.

A független-színházi közegből érkező Boross Martin első nagyjátékfilmje tavasszal még szinte észrevétlenül tűnt el a hazai mozik műsoráról, pedig túlzás nélkül állítható, hogy az utóbbi évek egyik legfontosabb alkotásáról van szó. Ahogy a filmesek számára Pusztaszomaj, úgy a beszédes című Nyersanyag is egymás után szállítja a váratlan fordulatokat nézője számára, s ezt olyan természetességgel teszi, hogy eszünkbe sem jut holmi hollywoodi thriller-dramaturgiát emlegetni. Ellentmondásosnak tűnhet ez, hiszen a Nyersanyag egyébként műfajfilmes közérthetőséggel, operatőri és vágási bravúrok nélkül fogalmaz – a tartalom az, ami igazán kényelmetlen.

Tamással, Hannával és Krisztiánnal ugyanis fokozatosan belemerülünk egy jelenkori magyar falu hétköznapjaiba. Oda, ahol a főutcán kidőlt-bedőlt viskók váltakoznak kiglancolt cifrapalotákkal. Oda, ahol mindenki ismer mindenkit, s oda, ahol ennek a különös mikro-társadalmi hálónak a közepén óriáspókként őrködik a faluvezető. Gáspár agilis, biztat és dicsér, mindenkihez van egy jó szava, miközben alaposan kiveszi a részét Pusztaszomaj életéből: most éppen uborkát hoz Tamásék ideiglenes szállására, az orvosi rendelőbe, mégpedig a falu megélhetését biztosító uborkafarmról. Aztán a kurzuson részt vevő egyik gyerek hirtelen nem jön többet a foglalkozásokra: kiderül, hogy édesanyja betegsége helyett neki kell dolgoznia. Tamás nem egészen érti a helyzetet, és megpróbál segíteni. S itt romlanak el végleg a dolgok.

A Nyersanyag a példásan kerüli el bármiféle aktuálpolitikai állásfoglalás (mi több, a rasszizmus vagy progresszivizmus) vádját, egyszerűen azért, mert elég bátor ahhoz, hogy egy súlyos problémáról a maga összetettségében beszéljen. S a korábbi magyar filmes hagyományokkal szemben végre reálisan ábrázolja a magyar vidéket: nem hazudik sem falusi idillt, sem elidegenítő nyomort. Találó példákon keresztül megmutatja, hogy a mesterségesen gerjesztett főváros-vidék ellentét helyett mi a valódi kontraszt Magyarország szerencsésebbik és szerencsétlenebbik (vagy annak vélt) fele között. A helyben készült, kirakatba szánt biotermék, amit senki sem vesz meg; a közös bográcsozáshoz pörkölt helyett egzotikus étekkel készülő pesti értelmiségi vagy a filmes főhős elképesztő naivitása mind-mind arról mesél, hogy a kötelezőnek érzett udvariassági gesztusokon túl mennyire képtelenek vagyunk szót érteni egymással. A dicséretes árnyaltság végig kitart a film cselekményében, amely a játékidő során egyre szédítőbb kanyarokat vesz. Kiderül, hogy a kölcsönös függési viszonyokat mozgató helyi uzsorás nem valamiféle rosszarcú bűnöző, hanem maga a település választott vezetője. Aki állítása szerint segít (hozzátehetnénk: a maga sajátos módján), és néhány pillanatig hajlamosak vagyunk neki még azt is elhinni, hogy máshogy nem lehet. A közösségépítő filmkurzus a biztató kezdet után gyorsan széthullik, amint Tamás oknyomozásba kezd Gáspár zűrös ügyei után, ám a nagy leleplezés sem hoz megoldást, sőt: a falu megbolydul, az uborkafarm tönkremegy, a bolt bezár. Végképp lehetetlenné válik a megélhetés.

Boross Martin filmjének egyik keserű tanulsága, hogy társadalmi hevülettől fűtött jóemberkedéssel mennyit árthatunk egy organikusan kialakult közösségnek, még akkor is, ha az egy helytelen függési viszonyokon alapuló, beteg közösség. Tamás, látva a vélt igazságtalanságot, dönt, és filmkészítői érzékenységére támaszkodva beavatkozik. Aktivizmusát talán csodáljuk, de egyre nagyobb kérdőjelekkel szemléljük, megnyugtató válasz pedig nem érkezik. Ahogy katarzis sem: a stáblistára meredve egyedül maradunk kérdéseinkkel. Együtt érzünk a nehéz sorsúakkal, ám tudjuk, boldogulásukat nem segíthetjük anélkül, hogy előtte megértenénk azt a közeget, amiben élnek. Sőt, a puszta megértés itt kevés: élni kellene – velük. Átélni, hogy nincs (és belátható időn belül nem is lesz) semmilyen munkahely a környéken, a sovány föld alig terem és minden ismerős menekülne innen. Lelépne egy másik bolygóra.

(Megjelent: A Szív, 2024. június)