Menekülés (Flee)

írta Nikodémus

Dokumentumfilmet nem először készítettek a közel-keleti népek XXI. századi kálváriájáról, amikor kéthavonta cserélődik az aktuális diktátor, háború háborút követ, az új kezdetre vágyó menekülők pedig lassan elvesznek a Nyugat kulturális idegenségében. Hogy ez a dokumentumfilm egyúttal hagyományos 2D-s animáció is, már meglepőbb, de – legyen ez bármilyen különös – nem úttörő vállalás. Jonas Poher Rasmussen filmje, a nálunk március 10-től már a mozikban is megtekinthető Menenkülés (Flee) nem ér ugyan fel Ari Folman hasonló műfajú remekművéhez (Libanoni keringő, 2008), ám nem véletlenül büszkélkedik számos fesztiválsikerrel. A Menekülés kivételes érzékenységgel követi egy férfi sorsát, aki térben és időben egyaránt súlyos utazásra kényszerült – és megpróbáltatásainak még nincs vége.

Zaklatottan cikázó, szürke vonalakkal nyit filmünk, miközben egy különös párbeszéd hallatszik: mi számodra az otthon? Az, ahol biztonságban lehetek. Ahonnan nem kell továbbindulnom. Amin (Daniel Karimyar / Fardin Mijdzadeh) filmrendező barátjával beszélget terápiás helyzetben, hogy mielőtt végleg elköteleződik párja mellett új hazájában, megpróbálja hangosan megfogalmazni, mi történt vele – évtizedek hallgatása után először. A lélek mélyére száműzött traumákat azonban nem könnyű felfedni, nem is szólva arról, hogy a film címét adó kulcsmomentum szintén zavart okoz a fiatal férfi önértékelésében. Menekülni ugyanis azt jelenti, hogy elhagyunk valamit: otthonunkat, gyerekkori emlékeinket, a baráti kört, s gyakran szeretteinket is.

Afganisztán a nyolcvanas években nem volt épp barátságos hely: két atomhatalom vívott érte proxiháborút, rendre saját bábjait támogatva. Legyen bár kommunista- vagy Amerika-barát az aktuális vezetés, ez paradox módon viszonylagos békét biztosított az akkori fővárosban, ahol Amin élte a kisfiúk gondtalan életét. Szobája faláról Chuck Norris és Jean-Claude Van Damme posztere köszön vissza, fülén walkman, kedvenc elfoglaltsága pedig a röplabda. Édesanyja féltő gonddal neveli őt négy testvérével együtt, ám apjukról egy éjszakai elhurcolás óta nem tudnak semmit. S mint kiderül, csakhamar nekik sem lesz maradásuk, amikor a Szovjetunió összeomlása után visszatérnek a tálibok, hogy újra bevezessék a muzulmán vallási törvénykezést. Míg Amin nemrég fölfedett kamaszvágyaival küzd, addigi élete összeomlik körülötte, és bekerül az embercsempészet végtelen poklába.

Rasmussen visszafogottságában hatásos technikával teremti meg a visszaemlékezés és traumafeltárás baljós légkörét: a sallangmentesen tűéles jelen és a vakítóan színes múltbéli idill között sötétszürke, gyakran arc nélküli árnyalakok vonaglanak kiszolgáltatottan, otthontalanul. S még mindig rátelepednek a jelenre: Amin gyomra összeszorul, ha széles réteket és erdősávokat lát (hisz ilyen tájékon kellett menekülnie az embercsempész smasszerrel); annyi kilátástalan helyen tartózkodott már, hogy képtelen otthon érezni magát; emberi kapcsolatait pedig megterheli a saját család hiánya. S a valóság lassan összekeveredik a hiedelmekkel: az egyik szökési akció során akaratlan hazugságra kényszerítik szeretteivel kapcsolatban, melyet egy idő után maga is igaznak fogad el. Végletes magányban kódorog a vágyott-remélt nyugat egyik emblematikus városában, és hamar ráébred, hogy a fogyasztói társadalom habzsoló pazarlása sem ad neki megnyugvást. A Menekülés az emlékezés és a jelenvaló narratív rétege mellé egy harmadikat is beemel: időről időre valós híradórészletek és valós dokumentum-felvételek illusztrálják a történéseket, jelezve, hogy az animáció ugyan stilizál, a kamera azonban könyörtelenül rögzíti a valóságot.

A rendező a főszereplő nevét tudatosan változtatta meg, hogy ezzel is óvja valódi kilétét, ugyanis az emigránsokra az Afganisztánban most épp újra berendezkedő tálib rezsim szerint halál vár. Tragikus jelentőséget ad mindennek, hogy mindeközben azt az Európát is elérte a háború iszonyata, amely az elmúlt hetven évben békében élhetett. Amin gyalogolt, ameddig a lába, s hallgatott, ameddig a szíve bírta. Képesek lennénk-e mi hasonlóra, ha úgy hozza a szükség?

(Megjelent: Új Ember, 2022. április)