0

Top 10+2 Jézus-film

Az európai kultúrának nem csupán alapja a kereszténység: az maga az európai kultúra. Épp ezért tanulságos, ha ennek jelenkori foszladozásakor kicsit körbetekintünk, mit tudott kezdeni a kortárs művészet a Megváltó bibliai alakjával. Húsvét közeledtével tehát jöjjön tizenkét film Jézusról az evangéliumok szerint (vagy annak ellenére), a nézők (és az egyház) megelégedésére (vagy épp ellenkezésére).

írta Nikodémus

Máté evangéliuma (1964)

Az egész életében elkötelezett marxista, homoszexuális és katolikus Pier Paolo Pasolini úgy tűnik, kesztyűt dob az intézményes vallás szeme közé: fekete-fehér puritánsággal, kemény munkásarcokkal és az írott szöveghez szinte mániákus ragaszkodással forgatja filmjét a legszebb történetről. Főhőse törékeny testbe zárt harcos alak, aki megdicsőül, amikor beszélhet, mégis alig szólal meg. Tanítványi nem értik, az urak köpnek rá, a társadalmi szempontból érzékeny Pasolini pedig a szegények és kitaszítottak örömhírhozójaként ábrázolja a Messiást.

A világ legszebb története – A Biblia (1965)

A kor sztárszereposztásával, látványos külsőségek között készülte el anno George Stevens mozija, mely a négy evangélium összeolvasztásán alapul, valamint egy-két fiktív elemmel teszi gördülékenyebbé a történetet. Jézus (Max von Sydow) itt érzékeny, álmodozó lélek, Keresztelő János (Charlton Heston) szikár-kemény előfutár, és Stevens legalább annyira koncentrál a Mester csodatételeire (teátrális beállításokkal), mint tanítására, illetve arra, hogyan nőtt egyre az írástudók gyűlölete a Názáreti iránt.

Jézus Krisztus Szupersztár (1973)

A világszerte hódító hippikultúra sajátos Jézus-szemlélete önálló mozit követelt magának, és ez lett az Andrew Lloyd Webber és Tim Rice közös rockoperájából forgatott emblematikus film. Norman Jewison rendező alapvetően a rockopera cselekményét követi (itt-ott apró kiegészítésekkel), és nem is hagyja ki a ziccereket: Júdást Jézus ellenpólusává teszi, Mária Magdolna szerelmet vall a Mesternek, a tanítványok pedig lerészegednek az utolsó vacsorán. A gépfegyver, a tank és a homokdűnék közti bolyongás sima blöff, a zene azonban elviszi a hátán a produkciót. A Szupersztár minden ellentmondásosságával együtt őszintén kérdez: ki volt ez a Jézus?

A Názáreti Jézus (1977)

Milliószor leadták már tévében, talán ezért kopott meg a leginkább Franco Zeffirelli monumentális műve, ám ha nekikezdünk a csaknem hat órányi játékidőnek, sok apró izgalmat fedezhetünk fel. Zeffirelli a teljesség igényével tárja elénk Jézus földi pályafutását, hagy időt a tanítványokra, a népre, Máriára és persze a főpapokra is. Szőke, kékszemű Jézusa szeretetteli személyiség, időnként haragra gyullad, ám sokkal inkább emlékeztet egy bölcs, szelíd tanítóra, mint egy korabeli forradalmárra.

Brian élete (1979)

A Monty Python megcsinálta a lehetetlent: úgy készítettek eretnek Jézus-filmet, hogy szellemiségében mégis igaz az egész. Sokak persze felháborodnak a tiszteletlennek tűnő poénokon, de a legendás komikuscsapat nem tett mást, mint evangéliumi szellemben karikírozta az ostoba csodavárást, a sztárkultuszt, a hatalommániát és az értelmetlen lázadást. Az angol abszurd humor pedig a mennybe megy. 😉

Krisztus utolsó megkísértése (1988)

Mi a helyzet, ha Jézus (Willem Dafoe) kételkedik önnön küldetésében? Nem tapasztalja meg Isten jelenlétét, a dolgok fölkavarodnak körülötte (Júdással, Mária Magdolnával együtt), és elgondolkodik: valóban ő lenne a Megváltó? A jezsuita iskolában nevelkedett, katolikus Martin Scorsese sokak szerint botrányos filmjét ebből az egyáltalán nem botrányos alaptételből bontja ki, s viszi a végsőkig. Őrült látomások, blaszfémia-határt súroló víziók váltják egymást, középpontjukban egy tanítóval, akinek az emberi oldalát látjuk – az isteni rejtve marad.

A Passió (2004)

Mel Gibson jól beletenyerelt: ellentmondásos személyisége, a film köré épülő reklámkampány és a bemutató jól irányzott időpontja mind egymást erősítette abban, hogy egy mocskos-véres passiótörténet vált 2004 tavaszának mozis szenzációjává. Ki szerette, ki utálta: mindenkinek volt véleménye róla. Passzív főszereplő (Jim Caviezel), ikonszerű beállítások, sokkoló brutalitás – az akkurátusan leforgatott film reményt csak az utolsó jelenetben ad.

A születés (2006)

A Passió emellett kisebb mozihullámot indított a történelmi filmek műfaján belül: a teljes autentikusságra való törekvés jegyében készült el Jézus születéstörténetének feldolgozása. Catherine Hardwicke igazi női érzékenységgel vitte nagyvászonra a fiatal Mária (Keisha Castle-Hughes) bizonytalankodását, jövendőbelije, József (Oscar Isaac) kétségeit és a csodát, ami minden racionalitás ellenére a szemük előtt, velük valósul meg.

Isten fia (Son of God, 2014)

Mark Burnett és felesége, Roma Downey producerek meglepő sikert arattak a History Channelen 2013-ban sugárzott Biblia-sorozattal: sztárok, sallangok és botrányok nélkül egyszerűen feldolgozták az evangéliumot. Az egy évvel későbbi, moziváltozattá összevágott alkotás szintén komoly kört futott a nagyvásznon, ám pusztán illusztratív érzéke van: az alkotók egyszerűen egymás mögé tették a Jézussal kapcsolatos, dramatizált eseményeket, bármiféle szimbolizmus vagy elemeltség nélkül. Így hát a művészi eszköznek szánt, de túlhasznált lassítás (áhítatos arcokra és fenséges zenére) egy idő után visszaüt.

Last Days in the Desert (2015)

Ewan McGregor egyszerre játssza a Megváltót és a Sátánt? Zseniális alapötlet, amely filmet érdemel. Rodrigo García rendező (Emmanuel Lubezki mágikus képeivel megtámogatva) nem is tétovázik, és gyorsan beledobja nézőjét Jézus böjti elvonulásának utolsó napjaiba. Miközben a foltos, koszos, tépett Mester küzd a Kísértővel, rátalál egy családra, amelynek fontos szerepe lesz a későbbi történésekben. A film nem több, mint merész gondolatkísérlet (itt-ott el is tér az evangéliumtól), de annak izgalmas.

Feltámadás (Clavius / Risen, 2016)

Clavius (Joseph Fiennes) becsületes római katona, sosem kételkedett feljebbvalóinak parancsában, és hűségesen szolgálja a birodalmat. Épp egy helyi perpatvarban próbál rendet tenni, amikor érkezik a hír, hogy a múltkor keresztre feszített, magát a zsidók királyának képzelő vándortanító holtteste eltűnt a sírboltból. Ezt nem lehet annyiban hagyni, megindul hát a keresés. Kevin Reynolds nem bonyolítja túl a sztorit, hanem szépen megmutatja a hit útját a tagadásból a kétkedésen át a bizonyosságig – mindezt a Feltámadott sugárzó jelenlétében.

Mária Magdolna (2018)

Garth Davis filmjét nézve nehéz szabadulni a gondolattól, hogy előbb volt meg az ideológia, aztán ahhoz igazították a történetet. Mária Magdolna (Rooney Mara) ugyanis nehéz fizikai munkát végző halász, kiugróan okos és érzékeny, mi több, ő az, aki a tanítványok értetlenkedése közepette igazán együttérez a vívódó Mesterrel (Joaquin Phoenix). Sok-sok anakronizmus csipkézi a történet széleit, amiből csaknem posztmodern feminista kiáltványt farag a rendező – a hitelesség és az evangéliumok ellenében.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Biztosra megyünk *