Röviden

Asterix és Obelix: Isten óvja Britanniát!

Édesapám nyomta kezembe először az Alfát, ami a sok érdekes és fantasztikus cikk mellett tartalmazott még egy igen fontos olvasni-és látnivalót: az Asterix és Obelix képregényt. A kistermetű, de annál bátrabb, eszes Asterix és a sült vadkant tucatszámra magába tömő hájas, talán csöppet együgyű, de jószívű barátja történetei remek szórakozásnak számítottak. A filmverziók úgy ímmel-ámmal még tűrhetőek is voltak, leginkább a második, amely Speier Dávid rímekbe szedett szövegeinek hála valóban élménydús művet láthattunk. A negyedikre Asterix szerepét Edouard Baer vette át, amivel csak a gond, hogy a készítők elfeledkeztek róla, hogy a gall nem egy 1,7 m-es ürge. A képregényekben a magasságbeli különbség, a töpszli és a nagy dagadt két fő karakter ránézésre is megadta az alaphangulatot, de a majdhogynem daliás Asterix itt abszolút nem illik a képbe, pláne, hogy egyes szereplőknél még magasabb is. Hőseink Britanniába igyekeznek egy hordónyi varázsfőzettel, hogy kihúzzák a bajból a helyieket. A britek furcsa beszéde, illetve néhány képregényes megoldás mosolyra fakaszthat, de vaskos csalódás lett a negyedik rész.

A kígyó

Két órás franchia thriller, amihez Luc Bessonnak nincs köze. Még az is előfordulhat, hogy egy átlagon felüli filmet fogunk látni – gondolhatnánk az elején és a végén rábólinthatunk, hogy helyesen éreztük. Vincent (Yvan Attal) válófélben van, éppen azért küzd, hogy gyerekei nála maradhassanak. A gondokat tetézi, hogy felbukkan a színen egykori osztálytársa, aki Sofia segítségével galád módon „csúnya” képeket készít az emberekről, amivel jókora összeget lehet lehúzni róluk. Kinézi magának a pénzesebb áldozatokat, szorosan körbefonja és nem ereszti őket, nem enged a szorításból – mint egy igazi kígyó. Sajnos Vincent is a hálójába kerül, idővel pedig rájön, hogy az a legkisebb gondja, hogy a róla készült képeket eltüntesse. Egyre mélyebbre kerül a kulimászba és akárhogy erőlködik nem képes kimászni belőle. De ha feladná gyorsan véget érne a film, ő azonban egyre dacosabban próbálja megoldani problémáit, még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy a hullámok összecsapnak a feje felett. Jó színészek, izgalmas történet

 Upside Down

A mai romantikus filmek világában már-már összetesszük a két kezünket, ha valaki megpróbál valami mást mutatni, eltérni az eddigi sémáktól, bevett szokásoktól. Az Upside Down abban más, hogy sci-fi köntösbe burkolták, a cselekmény két, egymáshoz igen-igen közeli Földön játszódik. Az egyik világban jól megy az emberek sora és lelkiismeret-furdalás nélkül kizsákmányolják a kiszolgáltatottabb, szegényebb világot. Jim Sturgess az alsó bolygó lakosa és beleszeret a másik helyen élő Kirsten Dunstba, aki viszonozza érzelmeit, de a sors úgy hozza, hogy kénytelenek megszakítani egymással a kapcsolatot. Igazság szerint ez nem más, mint „a szegény, de okos és kreatív srác beleszeret a jómódú és aranyos lányba, de a családi vagy társadalmi elvárások és a szabályok miatt nem lehetnek egymáséi” sztori. A körítés ígéretes, a találás már kevésbé, a felmerülő nehézségeket Sturgess karaktere viszonylag könnyedén egymás után gyűri le. Ezáltal még véletlenül sem válik izgalmassá, de a sci-fi vonal legalább dob annyit rajta, hogy az átlagos romantikus történetet érdekessé tegye.

The Thieves

Ocean’s Eleven koreai-módra? Akár így is lehetne jellemezni a thrillert. Két csapat, egy eset és egy több milliót érő gyémánt, amelynek ellopása érdekében kénytelenek szövetségre lépni egymással. Profik, akik könnyedén átvernek bárkit, kinyitnak bármilyen széfet és…ők is átverhetők. Az adrenalinpumpáló jelenetek mellé kapunk jó néhány nyugodtabb, feszültségmentes jelenetet is, a történet menetét olykor megszakítják egy-egy szereplő háttértörténetének a bemutatásával, ezáltal teszik még érdekesebbé a helyzetet. A készítők nem csak a szereplőikkel játszanak, hanem a film nézőjét is átverhetik a palánkon. Úgy gondolod, hogy valamiben biztos vagy? Tévedsz. Kiben lehet megbízni? Idővel abban sem lehetünk biztosak, hogy jól tesszük-e, hogy annak szurkolunk, akinek kellene. Heist filmek kedvelőinek ajánlott, meg annyi kell hozzá, hogy egyes szereplőket meg tudjunk különböztetni egymástól.

Szárazon (Smashed)

Kate (Mary Elizabeth Winstead) másnaposan ébred, zuhanyzás közben elsörözget, majd iskolába megy. Ő nem diák, hanem épp ellenkezőleg, gyerekeket tanít, de biztos, ami biztos, kezdés előtt még jól meghúzza a laposüveget, majd óra alatt váratlanul kidobja a taccsot. Terhesnek hazudja magát, mi mást tehetne? Kate alkoholista, barátja dettó, maguk sem tudják, hogy mikor beszélgettek egy jót, de az biztos, hogy napi szinten alaposan felöntenek a garatra. A nőnek elege van abból, hogy folyamatosan az ivásra gondol és olykor azt se tudja, hogy merre jár. Megpróbál józan maradni, szembemegy az árral, hisz környezetében mindenki kiröhögi elhatározását. Komoly dráma néhol viccesebb képsorokkal romatikával megtűzdelve, amelyre talán még a művészfilm bélyege is rányomható. Winstead ezúttal nem egy angyali, tündi-bündi lányt játszik, alaposan lepukkant, önmagával küzdő, másokkal küszködő, kollégája jó szándékú közeledését elutasító nő. A film nem akar ítélkezni, nem arról akar regélni, hogy az alkoholistáknak milyen életük van, hanem Kate életére, a nehéz pillanatokra koncentrál.

Red Dog

Egy ausztrál bányásztelep egyik vendéglátó egységébe toppan be egy fickó éjszaka. A helyiek éppen le akarnak lőni valakit, de gyorsan kiderül, hogy egy nagy fájdalmakkal küszködő öreg ebet akartak a másvilágra segíteni, de erre képtelenek. A férfi a kocsma pultjánál megkapja italát, majd elregélik neki a Vörös Kutya történetét. Gyorsan kiderül, hogy a kutyust a környéken mindenki kedveli, szereti és gondozza, régebben még gazdát is választott magának. Az ember legjobb barátjától kétféleképpen lehet filmet forgatni: vagy szívvel-lélekkel vagy úgy, hogy a profit lebeg a készítők szeme előtt. Előbbire példa a Kutyahideg, amiről teljesen lerítt, hogy egy olajozottan működő hollywoodi, profitra áhítozó mesteremberek forgatták, míg a Marley és én könnyfakasztó filmen valóban olyanok dolgoztak, akik már felneveltek legalább egy kutyát és el is temették. A Vörös kutyán szintén olyanok ügyködtek, akiknek már volt dolga ebekkel. Kriv Stenders rendező olykor kissé elrugaszkodik a valóság talajától, több helyen túlságosan meseszerűvé válik, de ezt könnyedén meg lehet bocsátani, hisz az egészet egy kocsmában néhány sörrel felszerelkezve lelkesen regélik és még szép, hogy kiszínezik a sztorit. Azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy akadnak drámai pillanatok (nem is egy), amelyek eléggé erőteljesek, nem kizárt, hogy egyesek zsepi után fognak kapkodni. Szép, aranyos, kutyatartóknak-blökikedvelőknek különösen ajánlott.