Last Resort – sorozat, 1. évad

Nukleáris robbanófejekkel és egy tesztelés alatt álló lopakodószerkezettel ellátott tengeralattjáró megtagadja, hogy kiirtson egy fél országot, majd lehorgonyoz egy kisebb szigetnél, látványosan bemutat a kormánynak és közlik, ha közelíteni merészelnek máris megy Washington felé egy „szeretetcsomag.” – hadarhatták egy szuszra a Last Resort szülőatyjai, a jó ötleteket kereső fejesek pedig azonnal képernyőkre tapadó nézőmilliókat és hatalmas reklámbevételeket vizionálhattak. Serényen bólogattak és bizony nem is kell ahhoz szakértőnek lenni, hogy egy renegát tengeralattjáró mennyi lehetőséget hordoz magában.

A történet úgy indul, hogy egy menekülő SEAL-egységet vesznek fel Pakisztán partjai közelében, majd nem sokra rá jön a parancs, hogy szórják meg atommal az országot. A kapitány és az elsőtiszt először hezitál, kérdéseikre nem kapnak megnyugtató választ, ezért döntenek a parancsmegtagadás és a trópusi sziget kisajátítása mellett. Miért akarta valaki leradírozni a térképről Pakisztánt? Kinek jó, ha több millió embert elpusztítanak? És egyáltalán hazajuthatnak-e valaha.

Az elsődleges problémát a helyi „keresztapa” jelenti, akinek egyáltalán nem tetszik, hogy a semmiből megjelentek a galád jenkik és nem úgy ugrálnak, ahogy ő fütyül. Tegyük fel, hogy van egy hasonlóan szép „búvárhajónk” és ugyanabba a helyzetbe kerülünk, mint annak kapitánya. Mit is tennénk azzal a gengszterrel, aki elrabolja embereinket, nyíltan fenyeget (stb.stb.)? Megszüntetnénk a problémát, ugye? Eltakarítanánk a szigetről valamilyen módszerrel? Naná. Abszolút idegesítő és ugyanakkor nevetséges, amikor már negyedjére mondják neki, hogy ne ugrálj, ellenkező esetben…

A másik dolog a legénység. Teljesen érthető, hogy a csapat nem a blokád alá vont kis földdarabon akar megöregedni, hiszen mindenkinek van otthon neje/barátnője/gyereke/kutyája, azonban nehezen hihető, hogy pár nap elteltével megkérdőjelezik a kapitányuk tekintélyét és gyakorlatilag nyíltan szembeszállnak vele. Visszaszólogatnak, nagyképűen bámulnak felettesükre, némelyikük úgy mászkál a tengeralattjárón, mintha az övé lenne. És itt el is érkeztünk a kapitányhoz! Andre Braugherre nem lehet egy rossz szavunk sem, nem rajta múlott, hogy ennyire elcseszték karakterét, az írók egy idő után totál kiherélték a figurát, nehezen lehetett komolyan venni.

Alapjában véve végig olyan érzés kerülgetheti az embert, hogy az alkotónak volt egy A4-es papírjuk, amire felirkálták a lehetséges krízishelyzeteket és az esetleg felmerülhető problémákat, ezekből válogatva belepakoltak néhány érdekesebbnek tűnő és érdekfeszítő ötletet, amit elfelejtettek kellőképpen kibontani vagy bemutatni. Eltűnik a raktétaindítókulcs? Megvolt. Áruló a fedélzeten. Volt néhány. Más országok megpróbálják rátenni a mancsukat a tengeralattjáróra! Igen. Romantika! Bizony. Mi a jó fenének kellett beleerőltetni a lamúrt ebbe a sorozatba? A végeredményt elnézve azonban végső soron mindegy is, hiszen ez már végképp nem osztott-szorzott. Az egyik Seal-es fickóval is alaposan elbántak, nagyrészt arra kárhoztatták, hogy iszogassa a fincsi szeszes italokat a bárban és összejöjjön a pultoslánnyal is (Juhé!).

A washington-i szállal sem álltak a helyzet magaslatán, a politikai csűrés-csavaráshoz is későn kezdtek hozzá. Egyik pillanatban belecsöppentünk a szervezkedésbe, a másikban mindenki feszülten nézett, hogy sikerül-e, majd gyorsan kiderült a végeredmény. Kifejezetten jót tett volna az évadnak, ha a szigeten játszódó cselekmények mellett a Fehér Ház és környékén zajló puccselőkészítésbe is bepillantást nyerhetünk, nem csak úgy ímmel-ámmal közelítik meg a témát.

Ebben a szériában valóban hatalmas potenciál volt, sőt még elég jól is indult, csak éppen elfelejtették elfelejtették kijelölni a megfelelő irányt. Meg kellett volna állapodni az elején, hogy mit szeretnének és hogyan akarják elérni. Félelmetes, hogy mennyire elcseszték az alapötletet. Tipikusan az a sorozat, ami nézhető és egyébként korrekt felvezetés után rettenetesen elrontottak.