Véletlenül írtam egy könyvet

írta Nikodémus

Mondják, a könnyed műfaj valójában a legnehezebb: minden poénnak ülnie kell, s közben tilos, hogy a közönség megérezze a mögöttük húzódó, gyakran gyötrelmes munkát. Ugyanígy van ez a film világában is, ahol az ifjúsági film műfaját hanyagolták el hazánkban az utóbbi három évtizedben. Lakos Nóra filmje, a Véletlenül írtam egy könyvet ezért merész vállalás, egyúttal üdítő, műfaj(újra)honosító alkotás a hazai mozibemutatók sorában.

Persze tudjuk, létezett azelőtt is már érvényes ifjúsági mozi, elég csak a Keménykalap és krumpliorr-ra, a Szeleburdi családra vagy épp Fekete István Tüskevár-jának első, felejthetetlen megfilmesítésére gondolni. A rendszerváltozás óta azonban mintha szándékosan kerülnék filmrendezőink a műfajt: inkább egy komor dráma, inkább egy blőd romkom, csak beszélni ne kelljen a gyerekek látszatra játékos, valójában azonban rendkívül összetett lelkivilágáról. Lakos Nóra itt máris hoz egy jó döntést: komolyan veszi főhősét.

Nina (az elsőfilmes Demeter Villő) épp kamaszodik, öccsét (Hárs Bonca) ezért cikinek érzi, apjával (Mátray László) bolondozik, időről időre betoppanó, kissé merev nagynénjén pedig (Tenki Réka) elnézően mosolyog. De hol van anya? Hát ez az: korán meghalt, így az özvegy apa egyedül neveli a két lurkót. Közös esti tévénézős program a Gyilkos sorok (alatta vacsizunk, naná), Nina pedig nagy rutinnal szereli le a családi állapotra rákérdező ismerősök hamis empátiáját. De bárhogy is áll a dolog, az egyik szülő hiánya mégiscsak ott lappang a boldognak tűnő (csonka)családi idillben.

Egyre nyilvánvalóbbá válik mindez, amikor Nina – örökölve animációsfilm-rendező apja kreativitását – írói gyakorlatozásba fog, mégpedig a szomszédban lakó idős írónő (Zsurzs Kati) irányításával. Miközben a cselekmény során nagyjából az összes író(palánta)i dilemmát sorban kipipálhatjuk, egyre erősödik a késztetés: a téma itt van a szemünk előtt, fel kell dolgozni. A film kiváló egyensúlyérzékkel mutatja be azt a folyamatot, ahogy az írói tehetségének témát kereső kislány fokozatosan rádöbben, mire is használhatná igazán nemrég meglelt talentumát. Az anyahiány feldolgozása szerencsére nem válik eszközzé, inkább maga az írás lesz metaforája a lelki önfelfedezési és feldolgozási folyamatnak. S traumák ide vagy oda, ez a belső utazás a lehető legfontosabb egy kiskamasz életében.

Az Annet Huizing Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? című regénye alapján készült film egyik legmegkapóbb vonása, hogy mesterkéltség nélkül tud játékos lenni úgy, hogy közben egy rendkívül komoly témáról szól. Erőlködés nélkül pukkannak finom poénok, popkulturális utalások és vizuálisan is ötletes megoldások, miközben a cselekmény nem széteső – ám ahogy azt egy mesés moziban megszokhattuk, a film világa azért kissé ellentmondásos viszonyban áll a hétköznapi valósággal. Jórészt ennek az elemeltségnek köszönhető, hogy az európai mesekincs szokásos közhelyei rendre egy-egy csavarral jelennek meg a cselekményben: a bölcs mentor, az örök barát vagy a gonosz mostoha figurája mind néhány fokozattal szelídebb a szokásosnál. Talán ez az egy róható fel Lakos Nóra filmjének: igazi konfliktus híján az összes karakter éleit kissé lekerekíti – hogy véletlenül se karcolják egymást.

Az intuitív, hangsúlyozottan (és örvendetesen) női szemszögből mesélő film talán legmeghatóbb jelenete, amikor fény derül az anya kilétére. Pontosabban: nem is a kilétére (hisz azt mindenki tudja), inkább az alakjára. Míg élt, ki nem állhatta ugyanis, ha fényképezik, így végül még a családi legendáriumban sem maradt róla képes dokumentum. A véletlenek összjátékaként, mégis a legmegfelelőbb pillanatban előkerülő videó viszont egyszerre indítja meg az elgyászolás, a feldolgozás és az elengedés folyamatát. Mindezzel párhuzamosan pedig – és ez szintén jó arányérzékkel elővezetett cselekményszál – apa új szerelmének (Rujder Vivien) elfogadását.

*

A világ mérhetetlenül egykedvű. Egy ólmos hajnal, egy fáradt délután nem vesz tudomást sem fájdalmunkról, sem boldogságunkról. A fakó hétköznapok részvétlensége azt üzeni: bármi történt is veled, az élet megy tovább. Kijózanítóan keserű tapasztalat ez. Nina talán még fiatal ahhoz, hogy ezt teljes mélységében átérezze, de azt már tudja, milyen terápiával kezelje a mindennapok örömét és bánatát: írással. Lakos Nóra filmje pedig kitűnő ellenszer az egykedvűségre, mert arra tanít szelíden, hogy létezik kiút: szabad reménykedni. Fontos üzenet ez egy holmi ifjúsági filmtől.

(Megjelent: A Szív, 2025. szeptember)