Túl az eseményhorizonton – Scifi sorozatok a korszellem tükrében

Érkezzék bármilyen távoli jövőből is, a scifi túlnyomórészben korunkról szól. S többnyire figyelmeztet: erőforrásaink bűnös pazarlására, az emberi hübriszre vagy éppen a kozmosszal szembeni jelentéktelenségünkre. Mégis kérdés, érdemes-e a korszellem érintését keresni egy olyan műfajban, ami általában tudományos, de inkább fantasztikus világokat tár elénk – és ritkán nyújtja az otthonosság érzését. Nemrég megjelent három kortárs scifi-sorozat a bizonyíték rá, mennyire érzékenyen tud reagálni a szórakoztatóipar jelenkorunk tektonikus változásaira.

írta Nikodémus

Galaxis útikalauz kezdőknek

A science-fiction műfaján belül általában két típust különböztetünk meg. A hard scifi-ben kifejezetten hangsúlyos a tudományos tényező: egy-egy konkrét természettudományi probléma körüljárása jó lehetőséget ad arra, hogy elgondolkodjunk ember és technológia viszonyán, illetve azon, hogy ez miként változhat meg a jövőben. Sajátos gondolatkísérletként ezek az alkotások gyakran a kortárs tudomány legfrissebb eredményeinek „logikus továbbgondolásai”, melyek beválása viszont kétesélyes. Az ötvenes-hatvanas évek scifijei például remekül megjósolták a gépesített kommunikáció ugrásszerű fejlődését (érintőképernyők, távoli kommunikációs kapcsolatok), a harminc évvel később érkező internetet azonban nem látták előre.

Egészen más alapvetésekkel működik – hiszen szellemtudomány az alapja – a társadalmi scifi, amikoris emberi kapcsolatok, közösségek és társadalmak kölcsönhatásairól, azok jellemzőiről vagy változásairól mesél. A klasszikus scifi irodalom nagyrésze ide tartozik: H.G. Wells, Ray Bradbury vagy Isaac Asimov, mégha műveiket gyakran riasztóan egzakt társadalom-mérnökösködés lengi is át, túlnyomórészt ebben az alkategóriában alkotott. S ma is nagyobb keletje van ez utóbbinak (eltekintve az alapvető fizikai törvényeket figyelmen kívül hagyó űrfantasykról, pl. Csillagok háborúja), ami nem csoda: a természettudományos érdeklődés sajnálatos szűkülése immár évtizedes világtrend. Persze a társadalmi scifi is lehet könnyed limonádé, fenyegető disztópia vagy éppen költői elmélkedés arról, mivé lesz az ember(i társadalom) ötszáz, ezer, tízezer év múlva. A lényeg az időbeli eltávolodás, mely modellhelyzetté fabrikálja a jövő eseményeit, tükröt tartva jelenkorunknak. Ez a jelenkor márpedig most nem túl szívvidámító: ami friss sorozatainkat illeti, ne számítsunk tehát könnyű (űr)utazásra.

Áskálódom, tehát vagyok

Frank Herbert Dűne-regénysorozata talán az egyik legrészletesebben kidolgozott jövőkép, ahol az ember már rég kirajzott a világűrbe, ám a több ezer bolygóvilág társadalmát ennek ellenére középkorias uralkodóházak, piszkos háttéralkuk és rejtélyes merényletek igazgatják. A Denis Villeneuve által eddig rendezett két mozifilm ürügyén jelent meg még 2024 legvégén a Dűne: Prófécia sorozat első évada, amely a titokzatos Bene Gesserit rend eredetét tárja fel nézője előtt. A kizárólag női tagokból álló sajátos szerzetesrend aszketikus életmóddal, illetve testi és pszichikai érzékenységek kiélesítésével igyekszik a jövőbeli emberiség javát szolgálni, ám van egy mélyen rejtegetett másodlagos cél, melynek megítélése a nővérek között is konfliktusok forrása. A különös rituálék szegélyezte csoportdinamika mindjárt az első részben egy rendkívül ambiciózus fiatal nővért (Jessica Barden/Emily Watson) tesz meg vezetővé, aki elöljárósága során végleg átformálja a rendet.

A mindössze hat részes évad gyakran ugrál ide-oda az időben, hogy megérthessük központi szereplőjének motivációit, egyúttal felfedezhessük, mennyiben határozzák meg őt generációk óta hordozott sebei és önálló döntései. Az alkotók a világot bekebelezni vágyó hatalom-akarásról mutatnak kijózanító – az emberiséggel egyidős – példát. E tanulság önmagában nem indokolná a jövő kulisszáit; az már inkább, hogy a sorozatbéli rend tevékenysége valójában egy titkos ember-nemesítési program köré szerveződik: irányított párosodás révén meg akarják alkotni az „ember fölötti embert.” Noha a klónozás, az eugenika és a biológiai kódok önkényes megváltoztatása a kilencvenes években volt trend, manapság újra hódít az önjelölt tech-messiások divatja, olykor egészen rémisztő kilátásokkal. A sorozat erőteljes kritikát mond a szintén napjainkban elterjedt összeesküvés-elméletek megalapozottságáról, kiemelve a Philip K. Dick-i megállapítást, miszerint ha az a tévképzetem, hogy üldöznek, még nem biztos, hogy nem üldöznek.

A Dűne: Prófécia néhol közhelyes, máskor tűéles párbeszédekkel, elsőrangú színészgárdával egy alapjaiban romlott, pletykák és hazugságok révén mozgatott közösségről szól, ahol az igazság (s egyúttal a valóság) fokozatosan végleg elmosódik. Rávághatnánk, hogy mindezt George R.R. Martin már megírta a Trónok harcában, ám a popkulturális helyzet pont fordítva áll: igazából a rőtszakállú író inspirálódott Frank Herbert évtizedekkel azelőtt megjelent regényeiből.

A Galaktikus Birodalom bukása

Sokkal direktebb módon reflektál a korszellemre az Asimov Alapítvány-regénytrilógiájából készült nagyívű sorozat, mely jelenleg a harmadik évadánál jár. Asimov főművét sokáig megfilmesíthetetlennek tartották, hiszen nagy időugrásokkal, állandóan cserélődő szereplők gyakorta unalmas dialógusaiból bontakozik ki a távoli jövő Galaktikus Birodalmának hanyatlása. Asimov bevallott ihletője volt a római birodalom bukása, és a sorozat alkotói érezték, a szikár, krimi-dramaturgiára épülő cselekményszálakat bővíteni kell. Legjobb leleményük a császári dinasztia emberöltők alatt cserélődő klón-triója, ami az uralkodók személyében jelzi a birodalom megmerevedését, degenerációját és lassú összeomlását.

A harmadik évadban túl vagyunk már a romlás első jelein, a jövőt tudatosan építő kis kolónia kezdeti válságain, s a legmegkapóbb jelenetek talán a birodalmi központ lassú hanyatlásának aranybarna képei. Az a különös bágyadtság, amellyel az elit nyugtázza önnön elmúlását. A tudás helyébe lépő felejtés apró, mégis észrevehető momentumai. A barbarizmus megjelenései pedig egyre szaporodnak, miközben a birodalom fővezérei mind kevésbé képesek felismerni az idők jeleit. A sorozat, miközben a regények kronológiájától jelentősen eltérve több kisebb és néhány alaposabb hibát vét, összességében izgalmas grandiozitással jeleníti meg ezt a fáradó fényt, mely lassan egy egész mega-társadalom mindennapjaiból vész ki.

„Kitekinthetünk-e” saját történelmünkből, teszi fel a kérdést Asimov. Elrendeltetett-e a jövő, kérdezi tőlünk a sorozat, ami kétségtelenül buta leegyszerűsítése a regények árnyalt alapkoncepciójának. Mégis, az Alapítvány sorozat riasztó valószerűséggel jeleníti meg egy élő-lélegző civilizáció lassú kimúlását: azt a folyamatot, amiben hiába ismeri fel helyét és szerepét az államférfi, a katona, a kereskedő vagy a művész, már csak sodródni tud az eseményekkel.

Egy elnyomás anatómiája

A Disney Csillagok háborúja-produkcióit régóta figyelő rajongók három évvel ezelőtt egy egészen meglepő fejleménynek örülhettek: az Andor sorozat egy első pillantásra jelentéktelennek tűnő mellékszereplő személyes drámáján keresztül megdöbbentő művészi erővel mesélt a nagyhatalmi elnyomás módjairól és az ellene való lázadás dilemmáiról. A második évadával idén zárult sorozat legfigyelemreméltóbb eredménye, hogy Tony Gilroy író-rendező lélektani hitelességet csempészett a Csillagok háborúja tündérmesés-játékos világába.

George Lucas franchise-át mindeddig kedélyes űrfantasyként azonosítottuk, ám az Andor árnyalt figurákat, átélhető motivációkat és összetett társadalom-rajzot vonultat fel, hogy megragadja az elnyomó birodalom gonoszságát és a kósza szabotázsokból, elszórt tüntetésekből komótosan épülő lázadás mozgalmát.

A totalitárius hatalom ugyanis itt nem kőegyszerű rettegtetéssel, hanem rémunalmas katonai drillel, hivatalnoki túlbuzgósággal és a mélyben zubogó folyamatok el-elkalandozó titkosszolgálati megfigyelésével hódít. Ez utóbbi rést használják ki néhányan, akik kettős (esetenként hármas) játékot játszva szövetkeznek a rendszer megdöntésére. A sorozat különleges érdeme, hogy végre nem feketén-fehéren ábrázolja szereplőit: a lázadó lehet piti tolvaj vagy épp dörzsölt régiségkereskedő, a birodalom alattvalója pedig lehet karrierista kisember vagy éppen elismerésért küzdő zöldfülű. Az Andor pompás árnyaltsággal mutatja be, hogyan hat egymásra a két oldal: ahogy lángra kap és terjed az ellenállás szikrája, úgy mutatja meg a hatalom egyre jobban az igazi arcát, eljutva a laissez-faire adóztatástól a konkrét népirtásig. Minden scifik talán legfélelmetesebb (s egyúttal leginkább túlhasznált) fegyvere, a bolygókat felrobbantani képes halálcsillag egészen ötletesen kerül elő a sorozatban, kiválóan illusztrálva, hová vezet a kölcsönös radikalizáció.

*

Érkezzék bármilyen távoli jövőből is, a scifi túlnyomórészben korunkról szól. S többnyire figyelmeztet: erőforrásaink bűnös pazarlására, az emberi hübriszre vagy éppen a kozmosszal szembeni jelentéktelenségünkre. Sorozataink, miközben egymástól sok szempontból nem is különbözhetnénk jobban, egyetlen üzenetben hangsúlyozottan osztoznak: az elkerülhetetlenség élményében. Amikor a változás már lassíthatatlan, és célunk pusztán a felkészülés lehet valami drasztikusra. Ahogy az Einstein-i gondolatkísérlet űrhajósa túljut a fekete lyuk eseményhorizontján: nincs visszafordulás, vár a vaksötét ismeretlen.

(Megjelent: Új Ember, 2026. január)