Röviden: Superman / Fantasztikus 4-es: Első lépések / Mennydörgők*

Superman (2025) – Úgy látszik, Hollywood környékén most a karakter-pozitivitás a menő: James Gunn DC-univerzumot (újra)beindító mozija visszatér hőse karakterének gyökereihez. No persze ne várjuk az 1978-as hőseposz bájos (m már helyenként mulatságos) naivitását, de a tónusváltás elég egyértelmű: ez az új Superman (David Corenswet) jólelkű, jószándékú (nem csak a gatyáját, a szívét is kívül hordja), és hát tudjuk, hogy a jószándékkal a micsoda felé vezető út van kikövezve… Hősünk látványosan képtelen megbirkózni a földi (leginkább nyugati) társadalom bonyolultságával (ezt gyönyörűen letükrözi neki Loisszal /Rachel Brosnahan/ való beszélgetése), és az író-rendező által rá osztott nagy kaland során épp azt tanulja meg, hogy kicsit azért óvatosabb legyen ezzel az emberiség nevű fajjal. A film ritmusa jó, a vizuális és cselekménybeli ötletek parádésak és a poénok nagy része is ül, de sajnos hiányzik valami. Az, amiért Gunnt annyira lehet imádni: a valódi merészség. Persze van itt zsebvilág, fura alakok, csecsemővel való hajmeresztő dobálózás, vicces be- és kiszólások, de ez a DC-indítás gyanúsan emlékeztet a Feige-féle Marvel centire kidekázott jófejkedésére, amiből meg épp most szeretnek ki a nézők.

Fantasztikus 4-es: első lépések (The Fantastic Four: First Steps) – A csecsemőadogatós balettozás aduászát a rivális istálló is beveti legújabb etapjában, ami a Marvel jelenkori útkeresése közepette szintén vissza kíván térni a gyökerekhez. Vagy legalábbis a kezdetekhez: ahhoz a szuperhős-csapathoz, amelynek eddigi megfilmesítései finoman szólva nem sültek el túl jól. Volt ugyebár egy kilencvenes évekbeli szörnyűség, aztán készült két felejthető rész, a tíz évvel későbbi rebootra meg konkrétan ráment a rendező karrierje. Feige most retró-futurisztikus kulisszák előtt, családi sztoriként próbálja meg ugyanazt, hátha sikerül (mint mondjuk Pókembernél?). A végeredmény felemás: elsőrangú színészek igyekeznek súlyt adni a közhelyes dialógusoknak, a köréjük felépített világ kellemes, a történet? Nos, azt inkább ne is részletezzük – főleg azért, mert nincs mit rajta magyarázni. A viccesen évődő csapatban gyermekáldás várható, közben jön a galaktikus fenyegetés, amire egymás után kapkodja elő megoldási javaslatait a tudós-főhős, hátha beválik az egyik… a fináléban aztán lesz egy vezéráldozat, de csak ijesztésképp (rutinos néző már tudja, ilyen könnyen nem halnak a Marvel-hősök), végül újra teljes a családi boldogság. S hogy a nézői is? Erősen kétséges.

Mennydörgők* (Thunderbolts*) – Izgalmasabb alapfelállással kezd, egyúttal másik utat próbálgat a Marvel idei másik nagy dobása, amely egyfajta sajátos Öngyilkos osztag akar lenni (és az első verziónál tényleg jobb is). Yelena (Florence Pugh) a nővér halála után meglehetős unalommal tudja le aktuális bevetéseit, és azt a belső űrt próbálja leplezni, ami csakhamar egy váratlan találkozás révén konkrét személyiséget kap. Véletlenszerűen mellé csapódott társai mind küzdenek valami hasonlóval, háttértörténetük azonban kidolgozatlanabb, így motivációjuk is kevéssé hihető a nagy fenyegetés láttán. De üsse kő, egyet zúzni mindig jó New York közepén, antihőseink ezért végül mégiscsak beállnak a jó ügy mellé (szakítva gonosz munkáltatójukkal), csak azt nem tudom, hogyan fonódik majd ezután tovább a Bosszúállók nagy sztorija. Az írócsapat korrekt forgatókönyvet tett le az asztalra, a hangulat megfelelően borongós, és Jake Schreier rendezőnek van egy-két jó elképzelése beállítások, vágás és akciórendezés terén, de bármiféle bevállalósságot messziről elkerül az egész produkció. Az az érzésem, hogy a Feige-varázslat most is visszafelé működik: ami eddig csillámpor volt, most keserű utóíz.