Rajtakapva / A menekülő ember / Szivi, ne!

írta Nikodémus

Évtizedes szokás Hollywoodban, hogy a művészi igényű független-filmekkel befutott, díjakkal frissen kidekorált rendezőnek kedve szottyan egy stúdiómozit rendezni. A producerek ilyenkor kapva kapnak az alkalmon: pénz, paripa, fegyver egyaránt rendelkezésre áll, de hiába a mégoly nemes szándékok, a végeredmény leggyakrabban felemásra sikerül. Idén Darren Aronofsky, Ethan Coen és Edgar Wright döntött úgy, hogy lazul egyet, ám hogy összességében miként sikerült a Rajtakapva, a Szivi, ne! és A menekülő ember, nos, az megér egy hosszabb töprengést.

Feltűnő, hogy három rendezőnk ezúttal egyaránt krimitörténetet választott műfajául, a főhős pedig adott: a kisember, aki nem tehet semmiről, valamilyen szeszély folytán hatalmas kalamajkába gabalyodik. A hangvétel aztán alakulhat innentől a komoly (Rajtakapva), a kedélyes (A menekülő ember) vagy épp a teljesen bolondos irányba (Szivi, ne!). A ritmus mindhárom esetben pazar, a párbeszédek gyors tempóban peregnek, a látvány elsőosztályú, és filmjeink hőseit az is összeköti, hogy egy ponton kénytelenek egy olyan döntést meghozni, ami egész további életüket meghatározza majd. Ezt legerősebben Aronofsky emeli ki, aki korábbi filmjeit visszhangozva most is egy alaposan megkésett felnövés-történetet mesél el. Hank (Austin Butler) félrecsúszott baseball-játékosként tengődik New York egyik kevéssé frekventált negyedében, és ahhoz kéne felnőnie, hogy egy félreértés miatt a helyi alvilág összes embere őt vette üldözőbe. A Charlie Huston kultikus krimiregényéből született forgatókönyv éjfekete humorral, neo-noir stílusjegyekkel szolgál, mi több, New York-ot, a sosem alvó várost szinte önálló szereplővé lépteti elő. Aronofsky kamerája mindezt pompásan adja vissza, ám hiába a műfaji köntös, a szerzői látásmódját nem vész el egészen: Hanknek végső soron arról kell döntenie, felvállalja-e végre múltban elkövetett hibáit, tanul-e belőlük, és saját kezébe veszi-e a sorsát.

Hasonló tétje lenne Edgar Wright Stephen King regényéből készült filmjének is, melyről a rendező hangsúlyozta, nem az Arnold Schwarzeneggert szerepeltető 1987-es daptáció remake-jét készítette el, hanem igyekezett visszanyúlni az eredeti borúsabb atmoszférájához. Hogy menet közben mi veszhetett el ebből a szándékból, az rejtély, merthogy a végeredmény nem lett több egy látványos akciómozinál, melyben a kortárs társadalmi viszonyok és a média kritikája könnyed lábjegyzet csupán. Amúgy is különös: milyen az a(z elképzelt) jövő, ahol létezik a mesterséges intelligencia, de nincs internet… Wright megőrizte az alapregény legtöbb jellemzőjét, Ben (Glen Powell) munkás származását, a nyaktörő tempót és az izgalmas hajsza fordulatait, ám épp a fináléban enged az álomgyári hepiend-esztétikának. Néhány üdítő jelenettől eltekintve fájóan jellegtelen lett A menekülő ember, ami különösen meglepő egy, eddigi filmjeit rendre fölényes stílusérzékkel levezénylő rendezőtől.

A Coen testvérek 2018-as szétválása óta találgatja a filmvilág, mi történhetett a két alkotó között. Bárhogy is, az eredmény sajnos nem éri el az addigi munkák színvonalát. A közösbe valószínűleg Ethan Coen szállíthatta az abszurd humor javát, hiszen legújabb filmje csak úgy roskadozik az egymásra halmozott abszurd jelenetektől. Olyannyira, hogy azok mintha szétzilálnák magát a történetet is. Honey (Margaret Qualley) a napfényes Kaliforniában működtet magánnyomozói irodát, és egy ismerőse révén csakhamar belekeveredik egy rendkívül kusza, többek között egy vallási szektavezetőt, egy inkompetens rendőrt és még sok más fura alakot mozgató gyilkossági ügybe. A cselekmény derekáig még találgatjuk, hogy cinikus krimit vagy annak szertelen paródiáját látjuk, de közben teljesen széthullik a cselekmény, és Ethan Coen karakterei egyre inkább elvesztik a talajt a lábuk alól. A Szivi, ne! nem elég bátor ahhoz, hogy szatíra legyen, noir-nak pedig túl komolytalan: tényleg nem több, mint bizarr jelenetek fárasztó halmozása.

Ha egy szerzői filmes szabad kezet, bőséges büdzsét és jelentős marketing-támogatást kap, törvényszerű-e, hogy elvéti? Friss példáink első pillantásra talán ezt igazolják, a helyzet azonban ennél árnyaltabb: valószínűleg pont annyi árnyalattal, amennyivel filmrendezőink művészi autoritása bír. Aronofsky elérte, hogy legújabb filmjén finomabb formában ugyan, de átüssön egyedi látásmódja: a Rajtakapva nem az életmű legfényesebb fejezete, ám rendezőjének nincs miért szégyenkeznie. Korrekt adaptációt tett le az asztalra Edgar Wright is, A menekülő emberből viszont látványosan hiányzik szerzői kézjegye. Ethan Coen pedig azt tette, amihez – úgy tűnik – mindig is jól értett: üzembiztosan szállította sajátos humorú szkeccseit. Kár, hogy ez önmagában nem elég: vészesen kevés egy koherens filmhez.

(Megjelent: Új Ember, 2025. december)